Családi kincs „Rákóczi elfogatása”

Az elmúlt hetekben több cikkünk is megjelent II. Rákóczi Ferenc fejedelemmel és az általa vezetett szabadságharccal kapcsolatban. Foglalkoztunk olyan emlékjelekkel is, amelyek a történelmi Magyarország közterületein találhatók. Vannak azonban olyan Rákóczi-emlékek is, amelyek családoknál lelhetők fel.

Elásta az értékeket

A Rákóczi-emlékévvel kapcsolatosan lapunkban megjelent írásokat olvasva kereste meg szerkesztőségünket nyíregyházi előfizetőnk, Agócsné Sitku Mária, és elmondta: lakásában családi örökségként őriz egy olyan festményt, ami a fejedelmet ábrázolja.

– Az anyai nagyszüleim Rétközberencsen laktak. A nagyapám a grófnál volt intéző. Amikor közeledtek az oroszok, a grófnak menekülnie kellett, és nagyon sok értéket a nagyapámra hagyott, hiszen a kúriában nem akarta hagyni, magával meg mindent nem tudott elvinni. A nagyszüleim és a szüleim gyakran elmesélték ezt a történetet.

– Arról is meséltek, hogy amikor Rétközberencsre is bejöttek az oroszok, nem felszabadítóként viselkedtek, hanem megszállóként: mindent, amit találtak, összepakoltak és elvittek, az állatokat pedig elhajtották. Néhány tárgyat Váraczki György nagyapám úgy tudott megmenteni, hogy elásta. A háború után a nagyszüleim nem maradtak Rétközberencsen, beköltöztek Nyíregyházára, s hozták magukkal a gróftól megörökölt tárgyakat – elevenítette fel a múltat Agócsné Sitku Mária, majd így folytatta:

– Érdeklődéssel olvastam a Kelet-Magyarországban a II. Rákóczi Ferencről szóló sorozatot, s elolvastam azt is, amit Ilyés Gábor helytörténésszel készített a lap. Gondoltam, felhívom a szerkesztőséget s elmesélem, hogy több évtizede szülőről gyermekre öröklődik nálunk ez a Rákóczi-kép, ami már szinte családi ereklyének számít. Biztos nem eredeti, de lehet olyan értéke, hogy nem szabad csak úgy elhajítani. Ezt a Rákóczi elfogatása című festményt egyébként viszontláttam Sárospatakon a Rákóczi-vár múzeumában egy vitrinben, egy újságcikk formájában. Annyira belelkesültem, hogy érdeklődtem is az ott dolgozóktól. Azt mondták, vigyem el a képet, egy szakember majd megnézi, de aztán beteg lettem, és nem mentem. Ugyanez a kép volt, s úgy éreztem, ezt meg kell mutatnom másnak is. Amíg nagymamám élt – 1978-ban halt meg –, nála volt a kép, utána pedig az édesanyám őrizte. Májusban lesz nyolc éve, hogy ő is meghalt, azóta nálam van.

– Egyszer elvittem a nyíregyházi múzeumba, ott azt mondták rá, hogy repró. Gondoltam én, hogy nem eredeti, hogy valamiről lemásolták, de akkor is régi alkotásról van szó, hiszen 1944 előtt kellett készülnie. A nagymama arra kért, vigyázzak rá, hát én vigyáztam rá, s vigyázok rá, amíg élek. Édesanyám a képet a falon tartotta, de én nem merem szegre tenni, mert nehéz, s félek, hogy leesik. Egy párnahuzatba húztam bele, hogy védjem – tette hozzá Agócsné Sitku Mária, akiről kiderült, hogy több évtizede lapunk előfizetője.

Ízvilág, Kiskert, Sport

– Az újság már járt a nagyszüleimnek is, a szüleimnek is, aztán amikor elköltöztem otthonról, a férjemmel előfizettünk a lapra, s nagyon szeretem. A gépíróiskolában feladat volt a vezércikk olvasása és átírása gyorsírásban, így megszoktam, hogy mindig elölről kezdem a lapot. Mindent elolvasok, legyen az egészség, politika, közbiztonság. Szeretem az Ízvilág cikkeit, a recepteket ki is vágom. Mivel van egy kis kertem is, érdekel a Kiskert oldal is. A sportot pedig azért szeretem, mert a két unokám, Szántó Dávid és Szántó Ádám is vív, gyakran indulnak versenyeken, s az elért eredményekről az újság is beszámol.

MML