Sárba fulladt remények, megtagadott falvak

Az egyik régi országos hírlap névtelen tollforgatójától 1882-ben két tudósítást közölt a Pesti Hírlap. Az egyik a május 11-ei számot kiegészítő Mellékletben arról tájékoztatta az olvasókat, hogy a parlament elnöke ismertette a képviselőkkel azt a kérelmet, amelyikben 13 Szatmár vármegyei település lakói „magukat Szatmár megyétől elválasztatni és Ugocsa megye területéhez csatlakozni” kérték.

Hatást gyakorolni a bírókra

Bár Isten malmai akkor is lassan őröltek, a belügyminiszter nem késlekedett, Ujfalussy Sándor szatmári alispán viszont nagyon ráérős kedvében volt. A júniusban megkapott feladat teljesítését őszre halasztotta. Megvárta, amíg a gazdák feltakarják a szénát, learatják a kalászosokat, leszüretelik a szőlőt, a férfiak folyékonnyá varázsolják a szilvát, a gazdasszonyok pedig megfőzik a lekvárt.

Az alispán a megyei választott testület mellett a 13 település – Tiszabecs, Magosliget, Uszka, Botpalád, Kispalád, Nagypalád, Kölcse, Sonkád, Tiszakóród, Csécse, Cseke, Istvándi és Milota – bíróit és választott testületeit csak november 23-ára hívta össze Sonkádra, hogy megérdeklődje elhatározásuk okait, és jelentést küldjön a belügyminiszternek.

Talán azért késlekedett, hogy legyen ideje kipuhatolni az elhatározás okát, megbontani az összhangot, a bírókra hatást gyakorolni – furcsán jönne ki, ha az ő alispánsága idején csonkulna a vármegye.

Kiabált a rikkancs

A Tisza és az Öreg-Túr közötti lapályos Túrháton, az árvíz zaklatta, csizmatépő agyagos sárral, süppedékkel borított határú 13 község sem azelőtt, azóta sem szerepelt ilyen harmóniában szövetkezve a magyar sajtóban. Feltehetően most is csak azért, mert a Hírlap szerkesztője úgy ítélte meg, hogy e témával a rikkancs növelheti a lapvásárlási kedvet. Kiabáltatták is vele a blikkfangos címet: A Szatmár vármegye megtagadta falvak. Tisza Kálmán miniszterelnök (olykor belügyminiszter is) 1875-től egy boldog országot kormányzott.

Az egészséges és szorgalmas ország-lakosok megtalálták idehaza is a számításaikat. Legfeljebb a talicskáikat tologatták egyik megyéből a másikba, ahol folyókat szorítottak szűkebb mederbe, vasutat, bankokat, középületeket építettek, országutakat köveztek, városközpontokat formáltak.

Szatmár vármegye ebből a modernizáló lendületből csak a városaival – Szatmárnémeti, Nagybánya, Felsőbánya, Nagykároly – részesedett. A név szerint is említett települések lakói azonban az 1859–1863-as roppant aszályos éveket követően tovább szenvedték a Tisza és az Öreg-Túr medre határolta tájegység tengerszint feletti magasságának elégtelen voltát.

Úttalan utakon

A legsérelmesebb azonban az volt, hogy javaik és jövedelmeik mértékéig adóztatták őket, mint 1848 előtt a jobbágyokat, városi polgárokat. Hogy anyagilag is versenyképesek maradjanak a szorgalmasabb, takarékosabb családokkal, fuvarozniuk, vásározniuk, adni-venniük kellett. Ezt a nélkülözhetetlen mozgást tagadta meg tőlük a Túrhát víztartó, agyagos, gödrös, kátyús, sáros úttalansága. Sáros őszökön, tavaszokon megtapasztalták, hogy a Túrhátnál az Ugocsa megyei Tiszahátnak a tengerszinthez viszonyítva 23-25 lábnyival (nyolcméternyivel) magasabban fekvő löszösebb, homokosabb földje megszabadítja őket az embert, állatot egyformán nyúzó sártól. A reményük azonban sárba fulladt.

Megbomlott egység

A 13 falu között az összhang csak november 23-ig tartott. Túristvándi képviselői Sonkádon visszaléptek korábbi elhatározásuktól. Cseke nevében Kölcsey Gusztáv írásban tiltakozott az Ugocsához csatlakozás ellen. Kispalád képviselői egymással sem jutottak dűlőre. Az alispán elnöklete vezérletével tartott vitát Solymosy Bálint csatlakozást elítélő hozzászólása nyitotta meg. Az ő nézeteit erősítette Vállyi János volt ország­gyűlési képviselő. Kettejüket támogatta Luby Zsigmond királyi tanfelügyelő, Kováts Edvárd, Bezerédy Kálmán, a következő periódus alispáni székére pályázó Kende Zsigmond, Térey Kálmán és Vállyi Árpád ügyvédek. A megyei állandó választmány tagjai az ellenzőkkel szemben az elszakadást észérvekkel támogatott, csak érzelmi okokkal vitatható pártoló javaslattal álltak elő. Ezt még Ujfalussy alispán is megtámogatta, és szívvel-lélekkel védte Gönczy Gábor ügyvéd. Velük fordult szembe a nagy tekintélyű Domahidy Ferenc földbirtokos. Kijelentette, hogy „minden befolyásával az állandó választmányi javaslat megbuktatására fog törekedni.”

Nagy befolyást és energiát igénylő erőfeszítésre nem volt se neki, se másoknak szüksége. Sonkádra – az őszi sarak miatt – a megye 500 választott és virilista képviselője közül mindössze 100 jött el. Ezek közül 32 szavazatot kaptak a csatlakozást elutasítók, 68-at az Ugocsához csatlakozni szándékozók. Ez utóbbiakkal szavazott az alispán is. Függetlenül a szavazatától, neki Pestre, a Belügyminisztériumba úgyis azt kellett jelentenie, hogy a túrháti 13 település lakóinak az Ugocsához csatlakozó szándéka a megyei képviselők érdektelenségének a totális közönyébe fulladt.

Fából épült, fatornyú haranglábak

A 13 falu közül csak kettő-háromnak a téglából épült tornya emelkedett magasan a házak és a környező erdők fakoronái fölé. A többi településen legfeljebb a fából épült, fatornyú harangláb hirdette, hogy mellette a Mindenható tisztes szegények által épített hajléka húzódik meg, szelíd áhítatot gerjesztve a vasár- és ünnepnapi ebédek előtt. Annyit tudnunk kell erről a vidékről, hogy a reformáció terjedése során a lakosság a predestinációs hitű kálvinisták Isten-magyarázatát fogadta el. A hajdani őslakosok itten szívesebben bízták lelküket az Úr eleve elrendelt akaratára és ítéletére, semmint a maguk sűrű botlásait megbocsátó könyörgésre, búcsújáró bűnbánatra. Pázmány Péter nem is sok kárt tett a hitükben, annál többet majd a kommunizmus.

- Takács Péter -