A legszebb, a legváltozatosabb

Folytatódik a Táncolj velünk! néptáncoktató filmsorozat az Országos Széchényi Könyvtár You­Tube-csatornáján. A Felső-Tisza-vidéken találhatjuk meg a csárdás és a verbunk legszebb, legváltozatosabb válfajait.

A két világháború között sokszor verbunkkal vagy magyar szólóval kezdték a mulatságot, és a legutóbbi időkig közkedvelt táncként tartották számon. A férfiak a zenekar előtt csoportosan, karéjban kezdték a lépéseket, amelyek azonban nem voltak kötöttek, mindenki szabadon járta a saját motívumait.

Az Ecsedi-láp vidékén a magyar verbunkot a kiemelkedő tánctudás mértékeként emlegették, és a mulatságok tetőpontján táncolták – írja ajánlójában a Országos Széchényi Könyvtár.

A térség tánckultúrájának legközkedveltebb darabja a 19. században divatossá vált csárdás, amelyet a lassú, csendes, magyar csárdás, ugrós és félugrós neveken is emlegettek.

A dzsentrik is táncolták

Az ezen a vidéken a nemzeti kultúrát őrző és ápoló dzsentriréteg is sajátjának tekintette és táncolta a csárdást, ami kedvezett annak, hogy a parasztság tovább őrizze táncát, nem érezvén azt elavultnak. A csárdás összefogódzási módjai rendkívül változatosak: előfordul az általános váll- és derékfogás, a társastáncok félderékfogása, az egy- és kétkéz-fogás, de közkedvelt az oldalt fogás is. A frissben gyakori a kar alatti kiforgatás és a külön figurázás. A lassú elsősorban a két- és egylépéses motívum változataiból, forgásokból, félfordulósból, csapásokból, bokázókból, hátravágásból áll. A körcsárdás vagy négyeselés az első világháború után vált divatossá. A csárdás speciális formája a hármas csárdás, amely bemutató ügyességi táncként, lakodalmi osztótáncként fordul elő, s általában olyan alkalmakkor, amikor kevés a férfi.

KM