Száz esztendő – száz grafika

Begyógyíthatatlan seb immár száz éve a magyarság történelmében a trianoni békediktátum. Több ember­öltő is eltelt azóta, de sem a szív, sem az agy nem tudja megérteni és elfogadni, hogyan is lehetett egy évezredes múlttal rendelkező országot szétszabdalni. Megannyi magyar költő, író és képzőművész megörökítette már az elmúlt évtizedekben azt a fájdalmat, amit a magyarok éreznek, ha meghallják a Trianon szót, de ez a tragikus sors témát ad napjainkban is a szavakkal, valamint a színekkel és formákkal dolgozó alkotóknak.

E képzőművészek közé tartozik a Kisvárdán élő ­Szeifried Zoltán festő- és grafikusművész is.

Bárkivel megtörténhetett volna

– Tagadhatatlan tény, hogy a legújabb kori Magyarország történelmének leggyászosabb eseménye, hogy száz évvel ezelőtt szétszakadt a történelmi Magyarország. Az egyedülálló múlttal és kultúrával rendelkező magyarság időben és sajátosságokban is túltesz minden más nemzeten, s mindezt az idő is bizonyította. Képzőművészként nem az a feladatom, hogy analizáljam a békediktátumhoz vezető utat, hogy elemezzem az ország területi helyzetét, minősítsem a döntéshozókat. Viszont mint minden jóérzésű, hazáját szerető magyar, és mint alkotó is egy személyben, empátiát érzek a határokon kívül rekedt nemzetazonos és -tudatú társaim iránt, ez az empátia vezet a gondolkodásomban, ez irányítja az alkotói munkásságomat is – mondta a képzőművész.

– Sokan vannak hazánkban olyanok, akik helytelenül szlováknak, ukránnak, románnak minősítik azokat a magyar ősökkel rendelkező embereket, akik önhibájukon kívül más országok állampolgárai lettek. Elgondolkodom, mi lenne, ha velem is ez történt volna… – folytatta a grafikus, aki mesélt a személyes élményeiről is. – 2004. december 5-én a megyaszói római katolikus templom falfestményein dolgoztam, akkor volt a népszavazás a kettős állampolgárságról. Mindenképpen akartam arra szavazni, hogy a szomszédos országokban élő magyarok is kapják meg a magyar állampolgárságot, ezért átkértem magam a borsodi községbe, s ott adtam le a voksomat. A népszavazás végül az alacsony részvételi arány miatt elbukott, s ezt rosszul fogadták a szomszédos országokban élő magyarok. Amikor pár évvel később Marosvásárhelyen sörözgettem egy ott élő barátommal, természetesen előbb-utóbb csak kibukott belőle ez a sérelem, s többes számban úgy fogalmazott, hogy „nem szavaztatok ránk”. Ők ezt nagyon fájdalmasan élték meg, szomorú emlékként őrizték, hogy akkor az ország többsége nem állt ki mellettük. Úgy gondolom, az anyaországban élőknek fel kell vállalniuk a szomszédos országban élő magyarokat, hiszen bármelyikünk kerülhetett volna hasonló helyzetbe, s akkor most nekünk kellene beszélnünk, ukránul, románul, szlovákul.

A csecsemőktől az aggkorúakig

– A mostani munkáimban az ember és megélt élethelyzetének ábrázolása a legfontosabb a számomra. Száz lapon a száz keserű év után a ­csecsemőktől az aggkorúakig nőket, férfiakat s a tekinteteiken keresztül sorsokat örökítettem meg, amikben bármelyikünknek osztályrésze lehetett volna. Mivel még nem lehet kiállítást rendezni, a képeket a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Házának közösségi oldalára töltöttük fel.

MML