Soha nem akartam elmenni innen

„Ahogy Balogh Géza festő is, szobrász is, azonos súllyal tanár is egyben. Ráadásul iskolaépítő tanár. Ha a legnagyobbak között szemlélődünk, úgy hisszük, tudásuk, tapasztalataik továbbadásának igénye mindegyikükben magas fokon buzgott.” Ennél tömörebben, ahogy azt dr. Szabó István történész tette, aligha jellemezhetnénk Nyíregyháza egyik – a szülővárosához leghűségesebb és következésképpen legnagyobb – szülöttét, művészét.

Elismert életmű

Balogh Géza festő, szobrász a közelmúltban kapta meg a várostól az Inczédy György-életműdíjat, amelynek apropójából megpróbáljuk alakját reflektorfénybe állítani. Életművének gazdagságát és közismertségét illetően aligha szorulna rá. A gyakran alkotói kétségek között hányódó, 74 esztendős művészről viszont – szerénysége okán – fontosnak tartjuk mind többekben tudatosítani, hogy a megyében több helyen is otthagyta keze nyomát, meghatározó munkáival lépten-nyomon találkozhatunk.

Nyilván ugyanez a szerénység lehet az oka annak is, hogy bár közvetlen, társasági ember, nehéz interjúalany. Amikor pályájáról, önmagáról kérdezik, már a harmadik mondatban irányt vált, és inkább a nagyvilágban szerzett élményeinek kimeríthetetlen tárházából mesél el valamit, hogy menet közben is kibontson még néhány mellékszálat. Talán ezért is történhetett meg, hogy az életrajzi adatlapjaiban a főiskolai éveit nem ritkán Sárospatakra teszik. Rövid ideig valóban éltek Sárospatakon, és a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban töltött időszakra – ahol a hét egy napján erdészetet is oktattak – szívesen emlékszik. Balogh Géza akár erdész is lehetett volna, ha a kárpátaljai Forgolányban született édesapját, aki 16 évesen a nyíregyházi vasútállomáson szegődött el vezénylőtisztnek, nem húzza vissza a megyeszékhelyre a szíve.

– A kárpátaljai gyökereimmel igazán 9 esztendősen szembesülhettem, amikor 1956 júniusában először látogathattuk meg a nagyszüleimet. Addig Trianonról senki nem mondott, mondhatott nekünk semmit. Záhonynál, a határon iszonyatos tömeg fogadott. A Tisza-hídon áthaladva mindkét oldalon csőre töltött fegyveresek néztek egymással farkasszemet. „Odaát” egy nagy fahangárba tereltek, ahol ugyanígy, fegyveresek és kordonok között tereltek át bennünket, és a legszerényebb ajándékainkat is elkobozták – emlékezett az első találkozás élményére a történelemmel.

A kézműves ősök, sőt a tágabb értelemben vett család művészi hajlamú tagjainak – anyai nagynénje, Illyés Margit dísz­lettervező, édesanyjának keresztanyja, Kocsisné Szirmai Fóris Mária pedig hímző volt – nyomdokaiba lépve fordult a képzőművészet felé.

Docensből boldog művésztanár

– A Bethlen Gábor utcai volt tanítóképző épületébe, Berecz András festőművész emeleti szakkörébe jártam hetedikes koromtól, mint szerintem sokan a nyíregyházi művészek közül. Remek épület volt, és ki gondolta akkor, hogy ugyanitt taníthatom majd magam is a diákokat? – emlékezett. Kovács József, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola első főigazgatójának idején került a felsőoktatásba, matematika–műszaki ismeretek szakra, mert az utolsó pillanatban derült ki, hogy a rajz szak nem indul. – Oda is kockológia volt a felvételi tárgy – tette hozzá nevetve. A diplomáját 1971-ben kapta kézhez, de már előtte tanított általános iskolában, később pedig a műszaki és a rajz tanszéken. – Tanársegédként azonnal a tanszéken tartottak, módszertant taníthattam. Tizennyolc év elteltével pedig innen köszöntem el, már a tanszék docenseként. Az akkori polgármester ajánlotta fel, hogy alapítsak egy művészeti középiskolát. Sokan nem értették, miért akarok visszalépni a ranglétrán. Elegem lett a rajztanárképzésből, négy éven át ugyanazt tanítani fárasztó. Persze, megfelelő előképzettségű diákokkal érdekes is lehetett volna, de a középiskolákban se rajzszakkör, se előkészítő nem volt sehol. Egyébként a hosszú hajú kamaszokkal is szót értettem, 10 évig a Krúdy Gyula Gimnáziumban tanítottam művészettörténetet – sorolta. Így jött létre 1987-ben a Művészeti Szakközépiskola képző- és iparművészeti tagozata. Balogh Géza 12 szakot indított: üveg, bőr, gobelin, szobrász-bronzöntő, kerámia, alkalmazott grafika, díszítő festő, díszlet- és jelmeztervező, fotó, díszítő szobrász, festő, képgrafika szakokat. Minden második évben váltottak, ami új, izgalmas kiállításokat is adott a városnak. Mivel a tanártársakat ugyancsak maga választotta, olyan színvonalú oktatás folyt itt, hogy az Iparművészeti Egyetemen a nyíregyháziaknak egy idő után minidig respektje volt. Közben egészen 2004-ig vezette az 1977-ben alakult Nyíregyházi Művésztelepet Sóstón, illetve 1983-ban a mezőtúri alkotókhoz is csatlakozott. A Művészeti Szakközépiskolából az 1995-ös igazgatóváltással távozott, de az Abigél Többcélú Intézmény képző- és iparművészeti tagozatán még 2003 után is voltak tanítványai. Negyvenkét évi művészetoktatás után vonult nyugdíjba 2008-ban, de ma is aktív.

Újabb felkérések

Legutóbb a 70 éves magyar–vietnámi diplomáciai kapcsolatfelvétel évfordulójára készített egy tekintélyes mozaikot, jelenleg viszont egy olyan templomi látványosságon dolgozik, ami magasabbra emelheti Nyíregyháza turisztikai vonzerejét. Mi pedig tovább gyönyörködhetünk képei egymásra rakódó szimbólumaiban, színeiben, vagy meg-megállhatunk – Máriapócson, Érpatakon, Nagykállóban – egész és félalakos szobrai, reliefjei, térplasztikái előtt. Esetleg orrszarvúja előtt a Nyíregyházi Állatparknál, vagy Nyíregyházán a Kossuth téri Uránusz, Merkúr, Plútó bolygómozaikjain – ugyanis ezeket is Nyíregyháza művésze, Balogh Géza készítette.

MJ