Krisztus keresztje tövében a szabadságért

Az első komolyan fenyegető árnyék a fiatal forradalomra és szabadságharcra akkor vetült, amikor minden oroszok cárja, I. Miklós 1849. május 9-én nyilatkozatban tette egyértelművé, hogy hajlandó fegyveres segítséget nyújtani I. Ferenc Józsefnek. Bekövetkezett, amire a magyar politikusok többsége már 1848 márciusa óta készült lélekben, megmozdult az „északi kolosszus”. A bécsi orosz követ mellébeszélt, a „jó szomszédság” okán megígérte, hogy hazája addig nem avatkozik be, amíg magát veszélyeztetve nem érzi. Angliának és Franciaországnak ugyan nem tetszett a várható orosz térnyerés, de a tavaszi hadjárat sikere őket is megingatta.

A hiéna készülődik

Az 1849. május 13-i magyarországi orosz betörés után még ugyan hátravolt Budavár bevétele, több vesztes és sikeres hadjárat és összecsapás, de a hazára újabb sötét árny vetült: 1849. május 30-án a császár a magyarországi császári és királyi hadak főparancsnokává nevezte ki Julius von Haynau bárót, táborszernagyot. Pedig a modora miatt nem volt kedvelt a hadseregben. A szabadságukért küzdő olaszokkal szemben gyorsan hírhedtté tette nevét, és a „bresciai hiéna” az augusztus 13-ai világosi fegyverletétel után hamarosan a magyar nemzettestbe mélyesztette karmait. „A borotva is a tokba került” – mosta kezeit az udvar a megtorlásokat és az október 6-ai ítéleteket jóváhagyva. Majd csak később, a nemzetközi felháborodásokra válaszul igyekezett az ügyet Haynau túlkapásaiként beállítani.

Esztelen pusztítás

Az esztelen bosszú már 1849. június 5-ével elkezdődött: a császári főparancsnok Pozsonyban kivégeztetett két fogságban lévő honvédtisztet, Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp századost. Legfőbb bűnük az volt, hogy hevesen ellenezték a kapitulációt a császáriak előtt. Még Görgey tábornok is a fővezér áldozata lehetett volna a tisztjeivel együtt, ha tisztjeivel előtte teszi le a fegyvert, de bölcsen döntött, amikor a legkevesebb áldozattal járó rosszat választotta.

„Gyökerestül kell kiirtani a gazt, a főkolomposoknak lógniuk kell!” – írta Haynau kedves tábornokának, Radetzkynek. Hiába javasolta maga a cár is a magyarok megbékítését, szörnyű megtorlás következett, Miklós felháborodását is kiérdemelve. Sorozatban gyártották az ítéleteket Pozsonyban, Pesten, Aradon, Temesváron, Pécsett, később Nagyszebenben, Kassán és Nagyváradon is. Elsőként ítélték el Batthyány Lajos grófot, utána a fő seregtestek vezénylőit. Mindez ütközött ugyan az akkori katonai jog rendelkezéseivel, de elrettentő példákat akartak. Latour hadügyminiszter bécsi felmagasztosításának egyéves évfordulóját, október 6-át választották az ítélet napjává.

Farkasszemet néztek a halállal

Elsőként az eredetileg kötél általi halálra ítélt Batthyány Lajost végezték ki fővárosban. Mivel egy börtönébe csempészett tőrrel megsebesítette magát, puskatűz elé állították. Bátran, maga vezényelt tüzet gyilkosainak. Hasonló bátorságot tanúsított Aradon a hóhérai előtt Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Láhner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Vécsey Károly is.

„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófa tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek”, kiáltott fel Lázár Vilmos a kivégzése előtt. A törött lábú Damjanich Jánost szemeteskordén vitték a vérpadra, hogy megalázzák. Aulich Lajos nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Az őt meglátogató minorita papnak – látva, hogy már csak egy szál szivarja maradt – csak annyit mondott: „Sajnálom, ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra.” Kiss Ernőnek az első lövés a vállába hatolt, ekkor újra tüzet vezényelt a tanácstalan kivégzőosztagnak. Másodjára a halálos ítéletet közvetlen közelről hajtották rajta végre. Mindegyikük példás helytállását idecitálhatnánk. Egy aradi polgár visszaemlékezései szerint Vécsey maradt utolsónak. Ő egy szót se szólt, csak némán végignézte valamennyi bajtársa kivégeztetését.

KM