„Már csak azt láttam, hogy a sofőr arcán lecsurog a vér...” – A meghasadt kő lelke

A képzőművészek alighanem már gyermekkoruktól vizuális típusok, ami kristálytiszta emlékezettel párosul. Másképpen nehezebben boldogulnának választott pályájukon. Talán ennek is köszönhető, hogy Balogh Géza nyíregyházi festő- és szobrászművész ma is tisztán emlékszik a napra, amikor a szovjet hadtestek 1956 őszén átvonultak Nyíregyházán. Holott alig 10 esztendős fiúcska volt.

Lecsurgó vér az arcon

– Gyermekként mindent másképpen él meg az ember, mint felnőtt fejjel, de az én történetem is rossz emléke az életemnek – idézte fel a 64 éve látottakat a kedvünkért. – A pontos dátumra nem esküdnék meg, de tisztám látom magam előtt azt a verőfényes, napsütéses hétköznapot. A 3-as iskolába jártam a református templom mellett, és már 11 órakor ránk szóltak a tanáraink, hogy vége a tanításnak, menjünk szépen haza. Persze már a folyosókon azt kiabálták: bejöttek az orosz katonák (a szerk.: alighanem október 24-én történhetett mindez, szerdán). Milyen a fiúgyermek, rohantuk, hogy mi is láthassuk őket. Így aztán nem haza, hanem a Bethlen Gábor utca felé vettem én is az irányt. Hosszú, tömött sorban, mint tudjuk, Debrecen irányába haladt a konvoj. A katonai teherautók nagyon szűk távolságot tartottak, át se tudtunk kelni az úttesten, így a régi Centrum Áruház oldalában rekedtünk. Akkor az egyik teherautó valami miatt megállt. A pillanatot kihasználva egy férfi ugrott ki a tömegből, és egy téglával beverte a jármű szélvédőjét. Már csak azt láttam, hogy a sofőr arcán lecsurog a vér. Annyira megrémültem, hogy azonnal hazamenekültem – a Sztálin téren, a mai Benczúr téren laktunk –, otthon meg is kaptam a magamét a mamámtól. Hetekig nem mentünk iskolába, de az utcára ezek után már nem engedtek. A szüleim is napokig feszültek voltak. A papám a vasútállomáson dolgozott, és a földszinti irodájának az ablaka a peronokra nézett. Az éjszakai műszakjai alatt nem egyszer lövések zaja törte meg a környék csendjét, s mivel nem tudhatta, honnan és merre lőnek, félelmében beköltözött egy gyertyával az ablak alatt álló vaskos íróasztala alá, ott töltögette a vezérlő papírjait. Egyedüli keresőként nem szívesen kockáztatott, pedig nem ijedt meg a saját árnyékától, a háború alatt felderítőként szolgált, és egy repesszel a lábában szerelt le. A családját, a három gyermekét rendkívül féltette, éjszakánként egy széken az ajtó elé kuporodott, maga mellé vett egy kisbaltát, és jórészt átvirrasztva az éjszakákat őrizte a nyugalmunkat – mondta el.

Fontos hozzátennünk, hogy Balogh Géza édesapja Kárpátalján, Forgolányban született, 16 évesen menekült át a csonka hazába, és Nyíregyházán a vasútnál kapott munkát. Családot is itt alapított, mivel feleségét a megyében ismerte meg. Miután 1945 után a határt hermetikusan lezárták, az elszakított területeken maradt rokonokkal évekig nem találkozhattak. A művész gyakran emlegeti, hogy érdekes módon 1956 júniusában kaptak először kiutazási engedélyt, de ma sem érti, miért éppen akkor. Persze 1953 nyarától már Nagy Imre volt kormányon, és nyilván az új változásoknak is köszönhették a lehetőséget.

Lassítani kellett az oroszt

– Visszatérve a szovjet átvonulásra, később elmesélték, meddig is terjedhetett akkoriban a nyíregyháziak ellenállása – folytatta történetét. – Ha a Debreceni út akkor még szép sárga macskakövei télen kicsit lejegesedtek, életveszélyes volt rajtuk átkelni. Azokon a napokon az emberek nagy lavórokban szappanos vizet kevertek, és azzal locsolták végig az úttestet. Csúszott is rajta a teherautók gumikereke rendesen. Állítólag a Bethlen Gábor utcán is ezt csinálták, mert ott meg gránitkockák voltak lerakva – tértünk vissza a múlt eseményeihez.

Balogh Gézát 1956 szelleme leginkább már művészként szólította meg, amikor megbízták egy-egy feladattal. Szülővárosának az Október 31-e térre reliefet, a mártír miniszterelnökről elnevezettre pedig egy Nagy Imrét ábrázoló domborművet készített.

Érpatakon Mindszenty Józsefről mintázott büsztje, Encsen pedig egy félalakos Nagy Imre-szobra áll, Pongrátz Gergelynek Tiszavasváriban emelt emléket. Szabolcsbákán olyan 1956 centiméter magas gránitoszlopa látható, melyen az előtte álló tömbből lehasított, aranyozott kőtöredék emlékeztet a nemzet szabadságának akkor még fájó rövidségére.

MJ