Tündérsziget

2020.10.26. 07:00

Ződ erdőben de magos…

Móricz Zsigmond tündérszigetként jellemezte szülőföldjét, a „ficfás” Tiszahátat.

„A folyó közepén egy hatalmas nyárfacsonk”

Évtizedek múltán is elérzékenyülve gondolt Csécsére, amely neki „…a nagy tágasságot, a színes és csillogó végtelent jelenti, a tavaszi napfényt és a tág tüdőt”. Nyolcvan éve is van annak, hogy e sorokat papírra vetette a nagy író, de Tiszacsécse majdnem pont olyan ma is, mint akkor. Öreg diófáival, hosszú, dús lombú kertjeivel, tornácos, rédelyes házai­val, fatornyos templomával – de leginkább az embereivel, akik a világ talán legbarátságosabb emberei. S akkor még nem is szóltunk a Ti­száról, mely ugyan egy kicsit távolabb kanyarog, mint a szomszédos Milotán vagy Tiszakóródon, de azért nincs annyira messze, hogy az ember meg ne nézné, ha arra jár.

Tán át is ugorhatnánk

Most is arrafelé tartunk, a sóderporondra érve pedig elakad a lélegzetünk. Oly kicsi a Tisza, hogy nagy lendületet véve tán át is ugorhatnánk. Van is, aki megpróbálja. Szeptembert írunk már ugyan, de majdnem harminc fok a meleg, s a Tisza se hidegebb húsz foknál. A víz pedig kristálytiszta, egy méterre lelátni.

Horgászni jöttünk, de első a táborverés, ami a kavicsos parton nem is olyan egyszerű. A sátorkarókat szinte lehetetlen leverni a földbe, de azért vannak a fiatalok, hogy megkíséreljék. Mi, vének inkább iszunk egy korty szilvát, aztán ki-ki elindul felfedezőútra. Én lefele megyek, a kanyaron túl valamikor volt ott a mederben, a folyó közepén egy hatalmas nyárfacsonk, kíváncsi vagyok, megvan-e még. Meg bizony, ráadásul úgy találom, mint még soha – szárazon!

Ha tíz centivel magasabb lenne a víz, megint a Tisza közepén látnánk, de most olyan, mint egy hatalmas, földbe vert tengeri bárka valahol a Húsvét-sziget táján.

Igen ám, de a Húsvét-szigeten nem nő vadcsicsóka, itt viszont a part gyönyörű, lágyan hullámzó sárga tenger. Ráadásul e tengernek a gumója még ehető is. Igaz, én még nem találkoztam olyan emberrel, aki megkóstolta volna, de aki evett már belőle, állítja, egész tűrhető. Nekünk azonban jobban ízlik a márna, amit reményeink szerint holnap hajnalban fogunk majd, de én akkor se, mert ha választani kell, akkor inkább bóklászom, meg emlékezem. Például arra a másik hatalmas fekete nyárra, ami egy kicsit feljebb, Tiszabecs alatt él. Az is van már vagy kétszáz éves, s valamikor épp a csécseiek szerették volna megkaparintani. Öreg barátunk, Horváth Andor bátyánk mesélte, hogy az övék volt az a fa egykor, s apja eladta a csécseieknek. Azok meg mentek boldogan, hogy kivágják a fát, de olyan vastag volt, hogy a fűrész nem ért át, így aztán keserves képpel hazaballagtak.

Azok a szép idők

Itt, ha lehet, talán még keskenyebb a Tisza, a túlsó parton pedig közvetlenül a víz fölött két nagy, ásító lyuk, vidralakok. Vagy inkább hódtanya? Nem látni innen tisztán, csak egy széles csapást le a vízről. Nem valószínű, hogy ember műve, hiszen odaát szigorúan őrzik az ukránok a határt. Igaz, őrizték régen is, de a tiszaháti ember túljárt az őrzők eszén. A túlparti magyarok segítségével a csécseiek még zongorát is csempésztek át a folyón. Igaz, két csónak kellett hozzá, de áthozták. Fent a korcsmában ma is gyakran szóba kerülnek azok a szép idők. De ma este is, mert a tábortűzhöz várjuk a csécsei barátokat is. Tán még kedves nótánkat is elénekeljük: ződ erdőben de magos, ződ erdőben de magos a juharfa…

- Balogh Géza -

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában