Csak amit a szív és az idő enged

Miként arról már beszámoltunk, a Hierotheosz Egyesület Az Év Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Civilje díjjal ismerte el a Szatmárnémetiben élő és dolgozó Szejke Judit munkásságát, aki szerényen a Borókagyökér Hagyományőrző Egyesületnek ajánlotta az elismerést.

Ami igazán fontos

– Úgy gondoltam, a határ túloldalán még inkább kell tennünk a hagyományőrzésért – mondta érdeklődésünkre a hagyományőrző egyesület vezetője.

– Magyarországon könnyű magyarnak lenni, de itt azért egy kicsit bonyolultabb. Minden régiónak, városnak, kistelepülésnek, családnak megvannak a maga hagyományai, amelyeket ha nem adunk tovább, akkor óhatatlanul feledésbe mennek, és ez a legegyenesebb út a végleges beolvadás felé. Nem kell itt nagyon nagy dolgokra gondolni. A nagyapámnak volt egy sajátos uborkaeltevési szokása. Miután én ebben nőttem fel, természetes volt, hogy eltanultam tőle. De ha már birtokában vagyok ennek a tudásnak, akkor igyekszem másoknak is megmutatni.

Ez csak egy igen pici szelete a hagyományőrzésnek, de ha összejövünk, és ki-ki megmutatja a szüleitől, felmenőitől átvett szokásokat, akkor együtt egész gazdag kincsnek leszünk a birtokosai.

A Lépésház története

Emiatt is alakult meg a Borókagyökér Hagyományőrző Egyesület.

– A semmiből kezdtük az építkezést – folytatja a történetet Judit. – Azt vallom, mindenki csak annyit tegyen a közösségért, amit a szíve és az ideje enged. Annak semmi értelme, hogy valaki muszájból dolgozzon. Szépen lassan kezdtünk építkezni, és amikor már elég sokan lettünk, akkor gondolkoztunk el azon, hol lehetne egy állandó helyünk.

– A végső lökést az adta, hogy egyszer a tiszaeszlári Vajda László meghívott minket is egy tokaji fazekastalálkozóra, amit egy olyan házban rendeztek, amiről az jutott eszembe, pont ilyenre lenne szükségünk. Amikor hazaérkeztünk, akkor a legóvatosabb számítások mellett is arra jutottunk, egy ilyen ház felépítéséhez legalább 50 ezer euró kellene, nekünk pedig egy fillérünk sem volt.

– Ekkor a nagymamám, aki végighallgatta a beszélgetést, letette a nyugdíját az asztalra, és azt mondta: itt van nektek az első lépés. Ebből született a Lépésház, amelyet apránként két év alatt húztunk fel a semmiből. Ma már alkotóházként használjuk, itt tartjuk a táborainkat. Bukarestből is fogadtunk gyerekeket, odáig terjedt a hírünk.

Gyűjtik a művészeket

Az eredmények sem kerülik el az egyesületet.

– Egyre többen csatlakoznak hozzánk – meséli Szejke Judit. – Tulajdonképpen gyűjtjük a mesterségeket és az azokat művelő alkotókat, akik közül többen már műkedvelőkből valódi művészekké váltak, hiszen folyamatosan szervezünk a környékbeli, magyarországi mesterekkel közös táborokat, továbbképzéseket.

– Nem kell mindenkinek profinak lennie, de lehetőséget kell teremteni a gyakorlásra, a bemutatkozásra. Ha felkérjük a környékbeli falvak néptánccsoportjait, hogy lépjenek fel nálunk, akkor rögtön elkezdenek gyakorolni, fellépőruhákat keresni. Tulajdonképpen észre sem veszik, hogy ezzel már gyakorló hagyományőrzőkké válnak erre az időre.

Tulajdonképpen ez a cél, hogy mindez ne görcsös munka legyen, hanem egy valódi, belülről fakadó örömforrás, ami az egész közösséget gazdagítja rövid és hosszú távon.