Ez már nem az az Omega

„Harmincéves koromra a szégyent bizony fenékig ittam” – számomra Francois Villon műve ugrik be elsőre. A fordulóponthoz érkezett ember gondolatai ezek az életéről és az elmúlásról. A beharangozó alapján valami ilyesmit vártam az Omega Testamentum című új albumától.

Az utóbbi évtizedekben folyamatosan csodáltam őket. A banda történetének második félideje az 1994-es (vérfrissítéssel egybekötött) visszatéréssel kezdődött, melyet egy huszonöt éves folyamatos menetelés követett. A hallgatás hét szűk esztendeje után újabb negyedszázadot töltöttek aktívan a rock nem éppen sima útján. Bár már jóval korábban is neves zenészek működtek közre alkalmanként lemezen vagy koncerten, most állandó tagként csatlakozott a zenekarhoz Szekeres Tamás, aki mind gitárosként, mind zeneszerzőként a műfaj egyik legnagyobb alakja.

Figyelemmel követik a nemzetközi divatirányzatokat, viszont sosem másoltak szolgaian, mindig omegásra igazították a hangzást. Most mintha kicsit fordítva történt volna, az Omega hangzása lett nemzetközibb, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Már címében sem könnyed esti szórakozásnak ígérkezett a lemez. A borító meglehetősen szűkszavú a közreműködő zenészeket illetően, így pontosan nem tudni, kik is alkották az albumon a formációt.

Nem hangtapéta

Elöljáróban annyit, hogy nem az a fajta muzsika, amit az ember „hangtapétaként” hallgat mondjuk spagettifőzés közben. El kell mélyedni benne, és csak többszöri hallgatás után tárulkozik ki igazán. Valódi mestermű, a művész kreativitásának és a mesteriparos pontos, lelkiismeretes munkájának tökéletes ötvözete, mely sokkal inkább a gondolatok összegzése, semmint a zenéé. Hatvanöt perc feszültség, ami nem engedi, hogy a hallgató figyelme lankadjon. Drámai hangzatok váltakoznak briliáns futamokkal, melyek már messze túlmutatnak a rockzene keretein, nem csupán a hangzásban, a zene felépítésében is a klasszikusok irányába fordulnak.

Néhány régebbi dal átirata is szerepel az anyagban – a tizennyolcból hat – az újak mellett, azok az új hangzásban teljesen feloldódnak, építőkövekként erősítve a lemezt, melynek szövegvilága csöppet sem vidám, mégis egyfajta reményt sugároz.

Bátran állíthatom, a Tes­tamentum helye a világ rock­zenéjének élvonalában van. Ami mégis hiányzik nekem, az a rock and roll, ami mindig benne volt a bandában. Azok a menetek, melyek az Omega védjegyei voltak. Ez az ­Omega már nem az az Omega, és sajnos a halálesetek miatt nem is lesz már az soha...

- Dessewffy Zsolt -