A muzsikusnak dalból van a lelke

Elég csak kiejteni a nevét, és az élő tánczene kedvelőinek máris ritmusra mozdul a lábuk. Térségünkben aligha akad olyan esküvőszervező, akinek a telefonkönyvében ne az első helyen szerepelne. Azok is hozzá fordulnak, akik valamiféle jó zeneszerszámot szeretnének. Mindenhol ismerik, ahogy ő is ismer mindenkit, aki valaha hangszert fogott a kezébe a megyében, muzsikuskörökben a szabolcsi nagy öregeknél is kiérdemelte a tegeződés jogát. Csak azt sajnálja időnként, hogy nem végezte el a zenei konzervatóriumot, bár az élete alighanem akkor is hasonlóan alakul. Ma már két üzlete, teljes zenekart azonnal fogadni képes saját próbaterme van, és dolgos napok után képes otthon is elő-elővenni hangszerét. Szinte bármit megszólaltat, de elsősorban a billentyűsök varázslója. Gyakran emlegeti, hogy lassan már ő is kihalófélben lévő élőlény, majd viccesen hozzáteszi, egyszer talán még ketrecbe is berakják, azon pedig ott lesz a felirat: „Csernák Tibor bárzongorista”.

Régóta foglalkoztat: mitől függ, hogy valaki gitárt, hegedűt, szaxofont vagy szintetizátort vesz a kezébe? Az esetedben van erre magyarázat?

Szerintem mindenki megérzi, melyik áll hozzá közel, és melyik idegen. Nekem például valamiért a fúvós hangszerek nem jönnek be. Már az fura, hogy felengedni kell rajtuk a hangokat, nem leütni. Egyiket-másikat meg tudom szólaltatni, de nem képzem magam hozzájuk. Szerencsémre gyermekkoromban sokféle hangszert ki tudtam próbálni, mivel édesapám, aki hobbizenész volt – nem élt a zenében, de zenei pályáról álmodott –, kereső, családos emberként sokfélét összevásárolt. Így lett nagyon jó harmonikánk, zongoránk, szedett-vedett dobfelszerelésünk, hegedűnk, szájharmonikánk, de még szaxofonunk is. Közöttük hamar rájöttem, hogy billen­tyűzni fogok. Jazz-zongorista leszek, és egy nagy zenekar tagja – állítólag már 7 évesen ezt mondogattam Széles István zenész barátomnak, és azt is, hogy hangszerboltban szeretnék dolgozni. Apám – mivel az ő apja odamaradt a háborúban, és nagy szegénységben éltek – gyermekként csak álmodozhatott a zenélésről. A vasúthoz került, onnan is ment nyugdíjba, s titkon talán azt remélte, én majd megvalósítom az álmát. S ha már ő nem tanulhatott, engem Nyíregyházán beírattak az állami zeneiskolába. Így lettem billentyűs.

Ez ennyire simán ment? Soha nem akartál letérni erről az útról?

Dehogynem! Kétszer is felmerült, hogy abbahagyom a zongorázást. Először akkor, amikor egy olyan tanárnő tanított, akinek sok órát ki kellett hagynia a betegeskedő gyermeke miatt. Helyettesítőkre, hol erre, hol arra a pedagógusra bíztak, aminek nem lett jó vége. Gyűlni kezdtek az egyesek, és az áldatlan helyzet a kedvemet szegte. A végén rám sütötték, hogy nem vagyok tehetséges, át akartak irányítani valamelyik fúvós hangszerre. Egy akkori fiatal, képesítés nélküli tanár, Kazár Pál lett a megmentőm, ő vette át a tanárnő tanítványait, és helyettesítőként komolyan a szárnyai alá vett. Ennek a gyereknek jó érzéke van a zongorához, a tanulást tehát folytatni kell, mondta a szüleimnek, és édesanyám is örült, hogy nem hiába vettek zongorát. Aztán másodikban kaptam egy új tanárnőt, akit nagyon szerettem, ő vitt végig a maradék öt alaposztályon. De a felkészülésemet a foci, a másik nagy szerelmem is veszélyeztette. Futballpálya mellett nőttem fel, a gyerekkoromat szinte a pályán töltöttem. Később az akkori Vasutasnak – ebből lett aztán a Spartacus – Gerliczki Jani bácsi keze alatt igazolt játékosa lehettem. Beválasztottak a kelet-magyarországi válogatottba, szép eredményeket értem el, egyszer még az életkoromat is meghamisították, hogy játszhassak. De vissza a zeneiskolához, elvégezhettem volna a hároméves képzőt is, de akkor már erősen ott kopogtatott az ajtónkon a beatkorszak. Megjelent az első Edda-kislemez, a zenei élet sztárja lett Hobo, szalagos magnóról rongyosra hallgattuk a Deep Purple tokiói koncertjét. Akkor eldöntöttem, rockzenész leszek. Mivel Nyíregyházán már működött az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) stúdiója – ahol olyan muzsikusok oktattak, mint Zachár Attila, Vajda György, Marsó János, Kazár Pál, Újvári József –, én is beiratkoztam. A zongorázás mellett egy NDK-s pedálos, lábbasszusos, kétmanuálos Vermonán az orgonajátékba is belekóstolhattam. A stúdióban zenekarunk verbuválódott, és előfordult, hogy egyszerre kellett volna helytállnom este a bálban, majd másnap a mérkőzéseken. Egy bajnokin például négy óra alvással mentem pályára, meg is látszott a játékomon. Döntenem kellett, természetesen a szüleim is a fociról igyekeztek lebeszélni. Ám ettől is többet nyomott a latban, hogy a zenészként már 14-15 évesen önfenntartóvá válhattam. Ha meg akartam venni egy hangszert, nem voltam rászorulva a szüleimre.

Könnyűzenészként milyen előnyökkel járt, hogy klasszikus zongorát tanultál?

A klasszikus zene fegyelemre nevel, afféle „lassú víz partot mos”-módszerrel megtanítanak az alapokra, úgymint billentés, ujjrend, helyes ülés és kéztartás. Mindez a könnyűzenében is kamatozik. A legtöbb sikeres sztár legalább alapszinten tanult klasszikus zenét. A saját tanítványaimnak is gyakran mondogatom: talpak a földön, egyenes legyen a hát! Az esküvőkön is máig így ülök 12 órán át, szoborrá merevedve, és kevésbé fáradok el. Az alapokra támaszkodva az akkori slágerek zongorakíséretét ugyancsak könnyebben meg tudtam tanulni. Nem akarok megsérteni senkit, de az akkori magyar popzenei futamok azért nem is voltak annyira bonyolultak, mint az angolszászoké. De az ellenkezőjére is volt példa: az ős-Edda billentyűsének, Barta Alfonznak a modorát már nehezebb volt utánozni, az együttes első három albumán zseniális szólamokat produkált, és Holló József, az R-Go billentyűse is példaképem volt. Sok szalagos magnóm tönkrement az állandó visszacsévéléstől, mire a számaikat begyakoroltam. Emlékszem, az Ifipark gyakori vendégeként egyszer részt vettem egy olyan Bikini-koncerten, amire a billentyűs nem ment el. A basszusgitáros néha odalépett az árválkodó szintetizátorhoz, és lenyomott rajta ezt-azt. Mivel az egész repertoárjukat tudtam, megfordult a fejemben, hogy felmegyek játszani, de aligha jutottam volna túl a biztonságiakon.

Saját szerzeményekkel is próbálkoztál?

Természetesen, mi is szerettünk volna rocksztárrá válni az 1981-ben alakult ős-Polip zenekarunkkal, ami után máig tartó barátságok maradtak. De a rockzenei karrier sajnos gyorsan elúszott. Az Alfa együttest a katonai szolgálat számolta fel, a tagok a szélrózsa „minden” irányába szétszéledtek. A karrier érdekében egyébként fel kellett volna költöznünk a fővárosba, és még ha nem is a lakodalmazás volt a fő csapás iránya, a már megszerzett egzisztenciákat se akartuk elveszíteni. Leszerelés után nem sokkal megnősültem, 1989-ben megszületett a lányom, és ezzel is eldőlt a rockkarrier, ahogy elúszott a megnyílni látszó jazzkonzervatórium is. Merthogy nem vagyok hagyományos bárzongorista, inkább a jazz felé húzok. Már Marsó Jánostól ezt tanultam, aki Kanadában évekig fekete jazzénekesnőket kísért a zenekarával. Aztán másfél éven át jártam a jazzista Binder Károlyhoz. Hétköznap hajnalban vonattal felutaztam Budapestre, és irdatlan adag heti gyakorolnivalóval jöttem vissza. Korán reggelre csörgőre állítottam az órát, és ebéd után még este ötig-hatig zongoráztam. Akkor alapoztam meg a mostani tudásomat.

Hogyan lettél hangszerboltos?

Szintén leszerelés után nem sokkal, egy rövid fővárosi kitérő után egykori tanárom, Kazár Pál éppen visszajött Nyíregyházára. A színház zenei vezetője lett, és ő hívta fel rá a figyelmemet, hogy nyílnak a lehetőségek a hangszerpiacon, olyan neves gyártók jelentek meg Magyarországon, mint például a Roland. Tudta, hogy akkora már komoly hangszereladási rutint szereztem – Pestről lehoztam és eladtam hangszereket –, így szerződést ajánlott. Ismét közelebb jött egy gyerekkori álom, hogy hangszerboltos legyek. Korábban csak orosz technikához és a keletnémet Vermonához lehetett hozzájutni. Emlékszem, az első Ibanez gitárunkat úgy hordoztuk, mint szent ereklyét. Minden fillért félretettünk Korg szintire vagy Shure mikrofonra. Budapestre mentünk hangfalat vásárolni, és ott derült ki, hogy ezer forinttal kevesebb pénzünk van. Ültünk a járdán lesújtva, majszoltunk valami szárazat, és kiürítettük a zsebeinket a maradék aprópénzért, de nem engedtek az árból. Akkor döntöttem el, hogy egyszer mindenképpen saját hangszerboltom lesz. De visszatérve az előző kérdésedre, ha rocksztárok nem is lettünk, zenét máig szerzek. Sokszor játszhattam együtt Muri Enikővel, amikor még nem volt annyira ismert, Szirota Jenniferrel máig munkakapcsolatban állok. Odaállunk fiatal tehetségek mögé, és ez némiképp kárpótol az elveszett illúziókért. Szólistáknak, zenekaroknak, mulatós­sztároknak rendelésre máig írok dalokat többféle műfajban. Akad, aki olykor még a hangnemet is megadja. Nem vagyok rajta a lemezborítókon, mert részemről ez tisztán bérmunka.

Hangszerbolt, tanítás, bárzongorázás, lakodalmak – illene most már a zenekaraidról is szót ejteni.

Az Alfát, Bráder István zenekarát már említettem, aztán 1990-ben létrejött a Polip Trió, jelenlegi üzlettársam, Turik János volt abban a gitárosom. Vele egyébként előtte az ajaki Nevada Együttesben zenéltem másfél évig. Kerekes Aladártól hétvégente a Víg Vándorban eltanultam, hogyan kell zenei alapokat készíteni. Mi vezettük be azt az újdonságot, hogy énekesnőt alkalmaztunk, mindmáig a feleségem, Kresztyankó Mónika tölti be ezt a szerepet. Vele rövid ideig duóban is felléptünk, majd 2005-ben 5 fősre bővültünk. Ekkor indult az idén 31 esztendős Polip újkori története. De játszottam jazztrióban és kvartettben, a Bökönyi Péter szervezte big bandben. Álltam egy színpadon Mészáros Árpád Zsolttal, Janza Katával, Vastag Csabával és Tamással, Szakos Andreával, Papp Tamás dobossal, Gerendás Péterrel a Művészetek Palotájában, és bár szerettem volna, de Tátrai Tiborral nem én, hanem a tanítványom, Pénzes Máté jazz-zongorista muzsikálhatott együtt. S ha már a tanítás szóba került, büszke vagyok Domonkos Tiborra, a zeneiskola jelenlegi igazgatójára, Tamás Attilára és Szécsi Norbertre. Örülök, hogy zenészként megélhettem ezt az olykor már eltűnőben lévő, gazdag zenei korszakot, ami azért remélhetően még tartogat szép pillanatokat számunkra.

MJ