2021.03.17. 17:26
Honvéd vadászok: a gyalogság fenegyerekei voltak
A fegyvernem a dinasztikus háborúk idején nyerte el igazán a helyét.
A „testőr vadászok” egyenruhája | Illusztráció: KM
Valamikor a hetvenes évek végén történt. Egy aznap frissen bevonult újonc vigyorogva fordult az őrmesterhez, s jó hangosan kérdezte: – Tessék mondani! Puskát adnak, vagy nekünk kell hozni? Az őrmester válaszát nem jegyezték le a krónikások, de talán jobb is.
Otthonról vitték magukkal
A bevonuló fiatal maga sem tudhatta, hogy kérdésének alig másfél évszázaddal korábban komoly alapja lehetett. Az 1848–49-es szabadságharc idején ugyanis jelentős gondot jelentett a frissen felállított alakulatok ellátása fegyverrel, felszereléssel és általában bármivel. Sok esetben a bevonulók maguk vittek otthonról fegyvereket, ezáltal erősen vegyes képet mutatott mind a ruházat, mind a fegyverzet.
Zártkörű klubot alkottak
A honvéd zászlóaljaknál (amiket sok esetben a császári királyi hadsereg tisztjei vezettek) jóval rendezettebb volt minden, hiszen a frissen felállított honvédség igyekezett a császári-királyi hadsereg példáját követni, annak szabályzatait átültetve felszerelni és kiképezni a legénységet.
Ezt a vadász egységeknél, bár a szabályzatok rájuk is vonatkoztak, sosem sikerült maradéktalanul megvalósítani. A vadászok amúgy is minden hadseregben egyfajta zártkörű klubot képeztek.
Alkalmazásuk és harcmodoruk szinte semmiben nem emlékeztetett a korszak sorgyalogságára, úgy is fogalmazhatunk, hogy a gyalogság huszárai voltak. Történetük a XVI. századig nyúlik vissza. I. Miksa német-római császár, magyar király 1597-ben a magyarországi végvárrendszer fenntarthatósága érdekében szabályozta az erdőgazdálkodást.
A tüzelő- és építési, szerszámanyag biztosítása és a puskapor termelése érdekében elrendelte (puhafaszén-termelés) az erdők „szálalásos”, tarvágás nélküli folyamatos állományfenntartású művelését és őrzését. Erre a célra álltak fel a vadász-erdész személyzetek egy-egy végvárban.
Katonai egységként Wallenstein seregében állt fel 1625 körül, „Leibjäger” (testőr vadász) néven a „harmincéves háború” idején, ahol az egyenruházat is kezdett már kialakulni.
A XVII. században az uralkodók környezetében kezdtek megjelenni a testőrvadász-egységek. Báthory Zsigmondtól II. Rákóczi Ferencig szinte minden fejedelmünk tartott lövészeket maga mellett. Tevékenységük közé tartozott a szokásos udvari feladatokon kívül háború idején a felderítés is. Érdemes megjegyezni, hogy az uralkodón és a fővezéren kívül más nem igazán utasíthatta őket. Érdekességként említhetjük, hogy bár Magyarországon és Erdélyben is tevékenykedtek, a köztudatba Alexandre Dumas révén kerültek mint a „három testőr.”
A fegyvernem a harmincéves háborútól a francia forradalomig tartó úgynevezett dinasztikus háborúk idején nyerte el igazán a helyét Európa hadseregeiben.
A hétéves háború (1757–1763) idején felmerült az örökös tartományok védelmének szükségessége. Ekkor vetődött fel az ötlet olyan egységek felállítására, melyek a hegyvidékes terepen könnyebben mozognak.
Helyieket toboroztak
Az állományt lehetőleg helyiek toborzásával igyekeztek feltölteni, ezzel is növelve a támadókkal szembeni előnyt. Ezeknek az alakulatoknak a fegyverzete és felszerelése is eltért a többi gyalogezredétől. Fegyverük a huzagolt csövű puska volt, mely bár lassabban volt tölthető, mint a muskéta, a pontossága jobb volt. Ruházatuk szintén jobban alkalmazkodott a terephez, viszonylag könnyen tudtak mozogni hegyes, erdős vidékeken. A terep adottságait kihasználva fedezék mögül is tüzeltek.
Folytatása következik.