Már nem érzem a must illatát

— Ugye, nem emlékszik rám, doktor úr? — fordult felém, mikor ágyához léptem. — Ne haragudjon, hogy idekérettem, őszintén szólva nem vagyok rosszul, azaz rosszabbul, mint eddig, de szerettem volna látni, elmondani valamit. Én vagyok a Keszeg István, a „keszeg” amolyan ragadványnév, csak azért nem a valódi nevemet mondom, mert így biztosan visszaemlékszik rám: hat éve karácsonykor baleset ért, a gépkocsi vezetője a helyszínen szörnyethalt, nekem a hátgerincem sérült meg, úgy hoztak be a kórházba. Önt hívták konzultációra, a sebészek azon voltak, hogy műteni kell, de ön nem ajánlotta, s talán, de nem is talán, hanem határozottan ez volt a szerencsém, mert lábra álltam, megúsztam műtét nélkül, ezt önnek köszönhetem. Ugye, így már emlékszik rám?

Igen, így már tényleg emlékeztem. Most már határozottan felidéztem azt a karácsonyi estét: hosszasan tanakodtunk, én traumatikus vérömlenyt gyanítottam, nem láttam indokoltnak a beavatkozást, napokig magamban hordoztam a kételyt: vajon nem tévedek-e? Majd, néhány nap elteltével érezni kezdte ujjait, megmozdította nagyujját, aztán a többit, s hetek múltán — kezdetben segítséggel, majd mankókkal — már sétálgatott az osztály folyosóján. Naponta többször is találkoztunk, hálás tekintettel fogadott és kísért mindannyiszor, s ha szóba elegyedtünk, azt ismételgette:

„Ugye, doktor úr, az ilyen keszegek, mint én, nem tetszenek a halálnak?” Hónapok, évek múltával, ha valakinek — esetleg egy analóg eset kapcsán — felidézzük, úgy említettük, hogy a „keszeg”.

E bevezető nélkül nem ismertem volna meg. Igaz, élve a szent hazugság mindennapunk gyakorlatában polgárjogot nyert szokásával, rábólintottam volna. „Ismerem”, majd tapogatózó kérdéseimmel eljutottam volna a lényegig, de ő megelőzött, talán mert időt akart nyerni, vagy nem akarta memóriámat próbára tenni, esetleg félt, hogy arcán kutatva a múltat, meghökkenek, látván elesettségét.

Múmiává aszott lény feküdt az ágyban: kopasz volt, arcbőre fakó, szeme színtelen, ráncok csokrai csurogtak le homlokáról, ajka kicserepesedett — nem nagy sikerrel próbálta kiöltögetett nyelvével nedvesíteni —, fejét cérnányi inak foltozták ziháló mellkasához, ami inkább hasonlított anatómiai preparátumhoz, mint élő-lélegző ember testrészéhez. Látszott, láz gyötörte.

— Mivel segíthetek? — ültem le mellé.

— Nem segítséget kérek, doktor úr, azt már senki nem tudna nekem adni, csak arra kérem: hallgasson meg. Azt, amit most elmondok, nem meséltem el senkinek, megkötött a titoktartás törvénye, de érzem, nincs tovább.

Bólintottam, hallgatom, mert őszintén érdekelt, mit akar mondani, mi az a titok, amiről eddig nem szólhatott.

— A csernobili reaktor robbanása után — októberben —, mint annyi sok száz embert, engem is beidéztek szabályos behívóval a katonai parancsnokságra. Tudtuk, tudtam, hogy mi céllal, hisz már addig is sok embert vittek oda dolgozni. Lehettünk vagy negyvenen. Nem akarom részletezni, az alezredes beterelt egy szobába minket és mondta a mondanivalóját, hogy baj van, segíteni kell, menni kell Csernobil környékére, ránk, sofőrökre különösen nagy szükség van, de vehetjük úgy is, hogy ez átképzés, mivel korunknál fogva még katonakötelesek vagyunk. Aki nem érzi magát egészségesnek, menjen el a poliklinikára, hozzon igazoló orvosi véleményezést, azt nem viszik. Természetes, hogy mindannyian elmentünk a felülvizsgálatra. Én elmondtam a kollégájának, mi történt akkor velem, ő megvizsgált, mondta és írta is, hogy nekem nem ajánlatos egy olyan „kényszermunka”. Vittem is vissza a leletet, mutattam az alezredesnek, de ő azt mondta, ha a polgári életben tudok dolgozni, ott sem lesz semmi problémám; úgy látszik, sokaknak sikerült elintézniük az itthon maradást...

Tétovázó kézzel nyúlt az éjjeliszekrény felé, pohár volt rajta, inni akart. Elvettem a poharat, megemeltem fejét, ajkaihoz teltem a poharat, apró kortyokkal ivott, majd visszahanyatlott.

— Köszönöm — próbált mosolyt erőltetni sápadt arcára.

— A munkahelyükön nem lesz semmi gond, a munkaviszony marad, írjanak meg egy megbízó igazolást, azzal kiadják a feleségüknek a bérüket havonként. Ott teljes ellátást kapnak, reggel jelentkezzenek, megkapják az uniformist — bocsátott haza a tiszt.

— Másnap reggel kiosztották a katonaruhákat, azaz a váll-lapomon egy csillag volt, én tartalékos alhadnagy voltam, majd ki-ki kis cókmókjával kivonult az állomásra. A következő nap reggelén érkeztünk meg állandó tartózkodási helyünkre, Csernobiltól harminc kilométerre. Amolyan laktanyaszerűségbe szállásoltak el bennünket. Ott tényleges katonák is voltak, örültek nekünk, amikor megérkeztünk, ugyanis őket váltottuk fel. El is vonultak hamarosan, de a tisztek maradtak — látszott rajtuk, hogy ők is inkább mennének... Elszállásoltuk magunkat: mi az iskolában kaptunk helyet, a tisztek maradtak a kolhozirodában. Sodronyos ágyak voltak az iskola termeiben, azokon matracok, kaptunk két pokrócot, egy kispárnát. Úgy fél óra múltán kivezényeltek bennünket az udvarra.

— Maguk most tényleges szolgálatot teljesítenek ― szólt hozzánk egy őrnagy. ― És ehhez tartsák magukat, itt minden parancsszóra történik. Én vagyok a politikai osztály főnöke — a mellette állókra mutatva — bemutatta a többi tisztet és tisztest. — Ez, ahol maguk öt hónapig fognak szolgálni, a második zóna. Itt a radiáció nem veszélyes, alig van a megengedett szint fölött, de ott — kezével jobb felé intett — van a falu végén a veszélyzóna, sorompó jelzi, onnan befelé már tilos menni, ott magasabb a sugárzás. Onnan harminc kilométerre van a reaktor, oda fognak bemenni a kocsikkal és fogják kifuvarozni a törmelékeket, vinni meg éppen, amit kellesz: cementet, téglát, vasat. A sorompónál mindenki felteszi a kiadott szájmaszkot, és csak akkor veszi le, ha visszajött, ott lesz a sorompó mellett egy láda, abba fogják beledobni. A kocsik lemezekkel vannak védve, kiszállni a kocsiból nem szabad. Az étkezde arra van — mutatott egy nagy sátorra, úgy 200 méterre az iskola mögött. — Kérdés van?

Senki nem kérdezett. Vezényszóra bevonultunk az étkezdébe, majd szerény vacsora után lefeküdtünk.

— Doktor úr, nem untatom? — nézett rám.

— Nem, nem, csak meséljen — válaszoltam, mert én is voltam ott, élénken láttam a képet, és eszembe jutott, én is a második zónában voltam egy hónapig. Mi is egy iskolában voltunk elszállásolva, a kert végében húzódott a harminc kilométert övező drótkerítés. Nem tudtam megérteni: a kerítés innenső oldalán járhattunk-kelhettünk, de egy méternyire már életveszélyes volt, katonák és rendőrök vigyáztak a sávra. A gyakori szelet azonban nem tudta senki megregulázni, az feltartóztathatatlanul fújt Csernobil felől... Az senkit nem érdekelt.

— Másnap reggel felsorakoztunk az udvaron, névsorolvasás volt, majd megparancsolták a megnevezetteknek, hogy menjenek a kolhoz motorparkjába, onnan indulnak. Rám másnap került sor. Ismert típusú tízkerekes katonakocsira ültettek, a kabin pléhlemezekkel volt körülszegezve, az ablakon egy 20 centiméternyi vízszintes nyílás kihagyva, amin keresztül láttam az utat. Felsorakoztunk a sorompó előtt — tíz kocsi volt —, fegyveres őrök néztek be minden kabinba, kiosztották a védőmaszkokat: négyréteges géz volt, felkötöttem a füleim mögé, majd kiadták a parancsot, hogy öt percig 60-as sebességgel, majd 80-nal menjünk.

Újra kért vizet, megitattam, pihent, hallgatott egy darabig, majd folytatta.

— Mikor már bent jártunk a zónában, akkor fogott el először a félelem, és tudja, doktor úr, mitől ijedtem meg? A csendtől, a mozdulatlanságtól. Tudja, én gépkocsivezető vagyok, mióta csak dolgozom, megszoktam a motor zúgását, s mellette meg tudok különböztetni minden más zajt, ami a kocsin kívül van. Ott viszont nem volt semmi. Amennyire láttam a résen, apró falvakon mentünk keresztül, sehol semmi jele az életnek, semmi mozgás, az udvarokon, az utcákon sehol senki, pedig nappal volt. Ez az, amit nem tudtam sehogy megszokni, míg ott voltam.

— Pihenjen egy kicsit — szóltam a leülepedett csendben. — Majd folytatja.

— Nem, nem akarok pihenni — mondta —, de nem is azt akarom elmondani, hogy másnaponként kellett mennem, hogy hova vittük a törmelékeket, nem ezt akartam elmondani.

— Hanem?

— Azt, hogy milyen borzasztó érzés volt a szorongás. Mindig azt hittem, hogy félek, néhány nap múlva rájöttem, hogy ez nem félelem, hanem valami egész szokatlan érzés, órákig nem szóltunk egymáshoz, nem néztünk egymásra, mindenki magával volt elfoglalva, pedig nem csinált semmit, az volt az érzésem, hogy pisilni is félnek kimenni az udvarra. Össze voltunk zárva, régi ismerősök, még rokonok is, de kerültük egymást, tartottunk attól, hogy a másik esetleg kérdez valamit. Olyan volt ez, mintha mindegyikünk magával hozott volna a zónából egy-egy rakomány síri csendet. Néhány napra rá — érkezésünk napjától — az egyiket elvitték: éjszaka görcsei voltak, elvesztette az eszméletét. „Biztos alkoholista volt” — mondta kérdésünkre a tiszti orvos, mikor érdeklődtünk társunk hogyléte felől. Mert minden kiszállás után megmérték lázunkat, a vérnyomásunkat. Eleinte még panaszkodtunk, hogy nem tudunk aludni, mert tényleg kínzó volt az álmatlanság, de azt mondták, hogy ez azért van, mert szokatlan a környezet, majd elmúlik.

— A tiszt, aki minket fogadott, három-négy naponként este amolyan polit-foglalkozást vezetett, azt mondta, hogy nagy dolgot csinálunk, hogy ezt a nép soha nem felejti el, hogy hősök vagyunk, hogy ne féljünk semmitől, hogy ő a kezdet óta itt van, és nincsen semmi baja. Mikor valaki rákérdezett, hogy milyen is itt a radiáció, mindig azt válaszolta, hogy alig több a megengedettnél. Hogy aztán mennyi a megengedett, azt sosem tudtuk meg.

— Csak az a szorongás ne lett volna, ami három hétre rá olyan honvággyá lett, hogy azt hittem, megőrülök. Arra gondoltam, megszököm, lesz, ami lesz. Mikor éjszakánként nyitott szemmel feküdtem, mindig otthon voltam. Higgye el, doktor úr, láttam a feleségemet, gyermekeimet, hallottam a hangjukat, még a kutyám ugatását is, éreztem a must illatát a pincénkben.

Lassan beesteledett, az utcai lámpák beküldték fényüket a szobába, nyúltam az éjjeli lámpa felé, fel akartam kapcsolni.

— Ne, kérem, ne kapcsolja fel — mondta halkan.

— November hatodikán reggel szokás szerint felsorakoztunk az udvaron. Jött az őrnagy és kísérete. — Elvtársak, barátaim! — kezdte, mi felkaptuk fejünket, valahogy szokatlan volt egész tartása. — Holnap nagy ünnep lesz, hisz ezt tudják önök is. Ezt a nagy napot méltóan kell megünnepelni, hadd tudja meg a világ, mi azok vagyunk, akik nem hátrálnak meg a nehézségek előtt, mi eddig is legyőztük a természetet, ezután is így lesz. Kitűzzük a zászlónkat Csernobil romjaira, hadd hirdesse legyőzhetetlenségünket. Ez a megtiszteltetés nekünk jutott. Az, aki vállalja ezt a nemes cselekedetet, lépjen egy lépést előre!

— Majd némi hallgatás után, hozzátette: — Mi katonák vagyunk, ezt meg is lehetne parancsolni, de én tudom, hogy van önök között hazáját szerető ember. Aki vállalkozik, az tíz nap szabadságot kap. Ha önként senki sem akar, akkor megparancsolom, de akkor nincs szabadság.

— Rám zúdult a lágyan diskuráló must illata, hallottam a földre pottyanó diók zörrenését, láttam a fiaim dióhéjtól fekete tenyerét, fülembe szállt feleségem vacsorára hívó szava. Előléptem a sorból.

— Derék dolog — lépett közelebb a tiszt —, maga egy igazi hazafi. Mindenki oszolj! — szólt, engem betessékelt a kolhozirodába, ott megkaptam a részletes eligazítást. Máig sem tudom megmagyarázni magamnak, de akkor éjszaka úgy aludtam, mint a bunda. Másnap reggel két kocsival mentünk ki, az egyikben én a zászlóval, a másikban az őrnagy. A romos reaktor melletti épületekre kellett a zászlót felvinni egy tűzoltólétrán, ami a falba volt erősítve, és a tetőn a kéménybe tenni. Kiléptem a kocsi fülkéjéből, a zászlót a derekamra erősített öv mögé tűztem és futottam a létráig, gyorsan felkapaszkodtam. Kikaptam a zászlót a hátam mögül és rúdjával beeresztettem a kéménybe, s már fordultam is vissza. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott az egész, de nagyon lihegtem, nem volt levegőm, a számon sem volt maszk, mikor beültem a kocsiba. Az udvaron vártak a társaim, csak néztek rám, nem kérdeztek semmit.

— Derék ember maga, így kell ezt csinálni! — szólt inkább a társaim felé az őrnagy, mint nekem. — Maga olyan sovány — mondta nevetve —, mint egy keszeg, kikerülik még a sugarak is.

— Másnap jöttem haza, útközben már rosszul éreztem magamat, itthon is, de nem szóltam senkinek, még a feleségemnek sem. Tíz nap elteltével elmentem a katonai parancsnokságára, panaszkodtam, hogy nem érzem jól magamat, azt mondták, hogy menjek vissza, ott majd kivizsgálnak. Megérkezésem másnapján elvesztettem az eszméletemet, beszállítottak a kórházba. Többen voltunk egy teremben, mindnek ugyanazok voltak a panaszai. Ott hallottam, hogy az őrnagyot büntetésből áthelyezték valahová, mert apolitikus volt a viselkedése: rosszul szervezte meg a zászló kitűzését, az beesett a kéménybe. Hetekig rosszul voltam, rengeteg injekciót, vérátömlesztést kaptam, mikor úgy-ahogy megerősödtem, hazajöhettem, de itthon napról napra hagyott el az erőm.

― Tudja, mi a betegsége?

― Tudom. Azt is tudom, hogy nem sok maradt hátra, ezért is akartam elmondani, és mintha enyhült volna a szorongásom is. Csak valahogy nem érzem a must illatát, és olyan csend van körülöttem.

Felálltam, nem tudtam vigasztalni, mert éreztem, hogy visszautasította volna.

― Viszontlátásra!

― Ó, nem, doktor úr, köszönöm, nyugodalmas jó éjszakát...

Öt nap múltával eltemették…

- Dr. Szöllősy Tibor -