Népek országútjára vezető helységnevek

„…a hétköznapokban fel sem tűnik nekünk: a magyar őstörténeti kutatás jóformán a lét és nemlét határán áll. Talán nincs még egy ilyen ország Európában, amely ennyire ne foglalkozna hivatalosan saját történelmével – bár ez nem csoda, hiszen ezt nevelték belénk az egymást váltó idegen, megszálló hatalmak. (…)valószínűleg mi vagyunk az egyik olyan nép Európában, amely a legkevesebbet tudja saját őstörténetéről.”

Súlyos gondolatok. Olyan fontos és tartalmas, magyar őstörténettel foglalkozó tanulmánykötetből kölcsönöztük, amely épp a felpanaszolt űrt hivatott betölteni. Szerzője, Bihari Gábor pedig azért különleges, mert hivatását tekintve nem történész, hanem fizikus. A szépreményű kutatót nem túl régen úgy mutattuk be olvasóinknak, mint egy leendő holdbázis megtervezőjét, ugyanakkor nem volna helyes, ha másik – időben korábbra datálható – alkotói oldaláról megfeledkeznénk.

Történelmi rejtélyek

A fent idézett sorok 2004-ben Nyíregyházán láttak napvilágot A népek országútján – Szkíták, szakák, székelyek című kötetben. Ma talán már némi korrekcióra szorulnának, tény viszont, hogy ha azt keressük, kik vagyunk, őseink hogyan éltek, milyen nyelveken beszéltek, ez a „magára hagyott” nép egyáltalán honnan érkezett Európa gyújtópontjába, tudásunk ma is meglehetősen hiányos.

– Engem mindig érdekelt a történelem, az egész életemet végig kísérte. Már az egyetemi évek alatt is foglalkoztattak a különleges történelmi rejtélyek. A ’90-es években például kellő tudományos megközelítéssel az Atlantisz-legenda eredetéről írtam egy könyvet, ami azonban sajnos nem a saját nevem alatt jelent meg. Ma már bánom, mert így olyan ez, mintha meg sem történt volna. Mindemellett jó néhány könyvet fordítottam, például a British Múzeum kiadványát Stein Aurélról, a selyemút felfedezőjéről. Vagy például C. Scott Littleton és Linda A. Malcor amerikai szerzők mellbevágó Szkítiától Camelotig című tanulmányát – engedett bepillantást tudományos érdeklődésének másik fénykörébe Bihari Gábor.

A kötetek kiadásáért saját cége, az Aranyszarvas Könyvkiadó felelt Nyíregyházán, máig hiánypótló értéket teremtve. A Szkítiától Camelotig kötetben, amelynek szerzői az Artúr-mondakört vették górcső alá, azzal a meglepő ötlettel hozakodtak elő, hogy a legendák nem kelta eredetűek. Azokat egykor a Tiszántúlon élő szarmata és alán lovagok hurcolták be a II. századi Britanniába! A különleges, és számos ponton igazolt teóriáról máig hallgat a történelemkutatás.

– Erre a könyvre is az interneten akadtam rá, illetve hozzám került egy javításra szoruló, nem túl alapos fordítás. Emlékszem, Littleton professzor nem sokkal a mű megjelenése után meghalt, Linda pedig, aki akkoriban a doktorandusza volt, egyik tanácsadója lett a hasonlóan merész, 2004-es, amerikai–brit–ír koprodukcióban készült Artúr király filmnek, a címszerepben Clive Owennel. Ebben nyilván másféle vélemények is megjelentek, de a kalandfilmnek mindenképpen erénye, hogy megtűzdelték autentikus nomád elemekkel, így reálisan mutatta be a szarmata lovagok britanniai történetét.

Százezres forrásanyag

– A 2010 környékén sajnos hozzánk is begyűrűző gazdasági világválság ellehetetlenítette a könyvkiadást, ráadásul az internet elterjedése se népszerűsítette az olvasást. Akkorára már elkészült A népek országútján első kötete. Eredetileg háromrészesre terveztem, de a második rész is már csak félig készült el, és máig kiadatlan maradt. Sajnálom, hiszen ha akad terület, amely tele van rejtélyekkel, a Kárpát-medence nomád népeinek történelme mindenképpen ilyen, benne az olyan különleges magyar népelemek eredetével, mint a székelyek, jászok, palócok, folytatva a magyarság máig nem tisztázott korai történelmével, a Szent Korona létrejöttének történetével, vagy mondjuk a templomos lovagok magyarországi szereplésével.

– De térjünk vissza a nomádokra! Már az Atlantisz-témánál is felfigyeltem az ősi eredetű földrajzi nevek fontosságára. Egyes indián nyelvek segítségével sikerült az eredeti nevet – Atlantika – rekonstruálni. Ha jól tudom, Vásárosnaményban ezt azóta is jól ismerik, mivel így nevezték el a csúszdaparkot. Később rádöbbentem, hogy a földrajzi nevek és helységnevek a magyar őstörténethez is kimeríthetetlen forrásul szolgálnak. Valamiféle rendszerbe szerveződnek, és olyan ősi népekhez köthetők, mint a szkíták vagy a székelyek.

– A Kárpát-medencében csak helységnévből 15 ezer található. Ha ehhez az egyéb tájneveket is hozzávesszük, egy százezres forrásanyagot kapunk. A történészek mindmáig nem tulajdonítanak nekik jelentőséget, pedig rengeteg információ rejlik bennük. Mintha senkit se érdekelne, milyen helységnévanyag kötődik a honfoglalás előtt itt élőkhöz, s hogy mit tudhatunk meg belőlük a magyar népelemek eredetéről. Akik írtak erről valamit, azok se tudományos igénnyel tették, mindenhol feltételes módban, bizonyítékok nélkül állítottak valamit – magyarázta a szerző.

Nem érdemes vele vitatkozni

Bihari Gábor sok kérdésre megalapozott válaszokat adott, természettudósként jól tudva, hogy egy helységnévből nem vonható le messzemenő következtetés, de többtucatnyi vagy több száz egyezés már nem kerülhető meg. Munkáját mégis leginkább agyonhallgatták. A könyv megjelenése után akadémiai szinten egyedül a néhai Kiszely István antropológus merte megfogalmazni a televízióban is, hogy ezzel a könyvvel, és a benne kifejtett székely eredetelmélettel lehet vitatkozni, csak nem érdemes. Nem egy magánvéleményt fogalmaz meg, a súlyát komoly bizonyítékok adják.

– A történészek nem szeretik, ha kívülről beleszólnak a szakmájukba. Pedig profi természettudományos, ugyanakkor nem történész körökben korántsem ritka az ilyesmi, gondoljunk csak Grandpierre Attila fizikus munkásságára, vagy Bérczi Szaniszlóra, aki szintén fizikusként a lehetséges marsi élet nyomait kutatja, mellette pedig honfoglalás kori díszítőelemekkel, geometriai kapcsolatokkal foglalkozik. Egyébként a könyv második része szarmatákról, jászokról, a harmadik pedig hunokról, avarokról, magyarokról szólt volna. Próbáltam támogatásra pályázni, nem sok sikerrel. Megkerestem a Magyarságkutató Intézetet is, felajánlottam a munkámat, de fizikusként nem kaptak utánam. Visszatértem hát az eredeti szakmámhoz, először csak ingáztam Debrecenbe, később oda is költöztem, kikötve aztán az űrkutatásnál.

Egy ismeretlen nép?

Pedig nagy veszteség lenne, ha Bihari Gábornak – aki csaknem anyanyelvi szinten beszél angolul, és szinte minden forráshoz hozzá tud férni – számítógépen maradnának a dolgozatai. Búcsúzóul döbbenettel mesélte, hogy a debreceni egyetemi könyvtárban például Erdély történetéről nem talált egy valamirevaló angol fordítást sem. Ami van, annak is román történész a szerzője, dákokról olvasni benne, és olyan csúsztatásokat tartalmaz, hogy Erdély neve is román eredetű. És még csodálkozunk, hogy szinte semmit se tudnak rólunk külföldön! Megdöbbentő hiányosság, ami száz éve is szörnyű következményekkel járt, sok millió magyar sorsát pecsételve meg.