Bakator

Bakatorfesztiválon voltunk a minap. Méghozzá Szatmárban, de nem a kismagyarországi, hanem a nagymagyarországi Szatmárban – Avasújvárosban. Máramarosszigetről tartottunk hazafelé, amikor Újvárost elhagyva felfigyeltünk a sokadalomra. Fáradtak voltunk, töröttek, de egy bakatorfesztivált nem hagy ki az ember. A bakator ugyanis az egyik legritkább magyar szőlőfajta, a bora pedig utánozhatatlan. Egyetlen egyszer volt alkalmam megkóstolni eddig, és most is érzem azt a kellemesen füstös ízt a nyelvemen, pedig van már talán húsz éve is annak a kóstolásnak.

Úgy kezdődött, hogy filmrendező barátommal ültünk a tiszakóródi házában, s bámultunk ki az ablakon. Szürke december volt, alkonyodott, kint varjak károgtak.

– Meg kéne nézni a kányaházi víztározót – mondta ekkor elrévült arccal, s bár nekem is tetszett az ötlet, óvatosan megkérdeztem, hogy jó-jó, de hol fogunk aludni. Kányaháza ugyanis messze van, már bent az Avasban, ahol a Túr ered, ráadásul színromán falu, s nem biztos, hogy kapunk majd szállást. A barátom azonban megoldotta egy legyintéssel – majd csak kiforogja magát…

Igaz, ő még nem aludt soha Kányaházán, én viszont igen, de azt az éjszakát nem kívánom senkinek. A legsötétebb Ceausescu években jártunk, mikor egy szatmárnémeti barátunk meghívott bennünket horgászni a kányaházi tóra. Feneketlen este volt márt, mikor Szatmárról elindultunk. Az a negyven kilométer maga volt a pokol. Az országutakon kivilágítatlan szekerek tömkelegét kerülgettük, de a falvakban sem volt semmiféle világ. A szálloda is sötét volt, egy gyenge kis elemlámpa fényénél botorkáltunk fel a szobáinkba, aztán a portás magunkra hagyott bennünket a drakulai éjszakában. De azért hál’ Istennek túléltük az éjt, s alig pitymallott, levonultunk a Túr gátjához csalihalat fogni. Még aludt a falu, csak a víz csobogott, meg a köd sűrűsödött, mikor halk lépteket hallottunk, s kilépett a ködből egy kisebb tehéncsorda, mögöttük meg egy alacsony ember. Aztán el is tűntek, de mielőtt még a köd végképp elnyelte volna őket, az alacsony emberke visszaszólt. Halkan, s magyarul.

– Jobb vót Horthy alatt! 

Döbbenten néztünk össze, mindannyian egyre gondoltunk. Ez az ember csak provokátor lehet. Mert, hogy a diktátor idején egy román faluban egy román csordás Horthyt éltesse…! – lehetetlen.  

Az a régi történet járt a fejemben, mikor Kóródról elindultunk Kányaháza felé. Lassan szálldogáló hóesésben mentünk, elmúlt már dél is, mikor megérkeztünk. S fordulhattunk is vissza, mert a tározóban alig volt víz, a szálloda pedig zárva. Emlékeztem azonban rá, hogy a tó másik oldalán lennie kell egy magyar falunak. Kőszegremete a neve, s arról híres, hogy az országban az elsők között emeltek itt emlékoszlopot a legnagyobb magyar, Széchenyi tiszteletére.

– Nézzük meg! – indítványoztam, de mire odaértünk, már féllábszárig ért a hó. Behúzott nyakkal, feltűrt gallérral toporogtunk a templom mellett, és szóba elegyedtünk egy talicskát toló fiatal férfival, Sike Lászlóval. Hamarosan az első kupica pálinkát is megittuk nála, majd megmutatta a szobát, ahol meg fogunk szállni. Aztán némi harapnivalót magunkhoz véve nekiindultunk a falunak. Majd később neki a hegynek, mert úgy nem fekhetünk le, hogy meg ne kóstolnánk a kőszegremetei szőlőhegy borát!

Már sötétben érkeztünk fel a pincékhez, de világított a hó, Laci meg egyébként vakon is megtalálta volna a kulcsot.  

– Bakator! – fogta a tele kancsót, s úgy nézett ránk, mintha azt mondta volna, hogy most pedig folyékony aranyat fogtok inni. Az is volt, folyékony arany, egy kis zöldes beütéssel. 

Később venyigét szedtünk, tüzet raktunk, s szalonnát sütöttünk nyárson. Reggel már úgy búcsúztunk, mint ezer éves barátok, de bizony, mi azóta sem találkoztunk Sike Lacival. Bakatort sem ittunk, egészen addig, míg be nem tévedtünk a szomszédos avasújvárosi bakatorfesztiválra. Kovács Zoltán és Kocsis Ferenc borát kóstoltuk, pont olyan jó volt, mint a Sike Lacié. Megígérték, hogy átadják az üdvözletünket. 

De az sem kizárt, hogy hamarosan személyesen is tiszteletünket tesszük. Talán lesz megint egy kancsóval abból a bakatorból.