Csodavilágot teremtett, s ránk hagyta

Az anarcsi bárókert évszázados fái között harangszó riasztotta fel az érintetlen hóban eleség után kutató madarakat hétfő délben. A település templomtornya felől érkező és a Czóbel-kúria park­jában felcsendülő hangok együttes játéka jelezte, ismét elérkezett az emlékezés ideje: hetvenöt éve már, hogy elhunyt Czóbel Minka költő. Síremlékén a kis harang arra emlékeztet, hogy 1947. január 17-én pontosan délben hagyta maga mögött az anyagi világot. A szimbolizmus első hazai képviselőjét, aki életében ugyan nem sok méltató kritikának örvendhetett, ám Kosztolányi Dezső és Weöres Sándor mindig elismerően szólt róla, ott és úgy helyezték örök nyugalomra, ahol és ahogyan ő kívánta. A kertben, mely annyiszor megihlette, ahol fiatalon és öreg korában egyaránt szívesen sétált és üldögélt, ami verseiben és prózáiban is annyiszor felbukkan. 

A Nyugat egyik előfutáraként számontartott költőnő szellemi hagyatékát őrző, ápoló Czóbel Minka Baráti Kör és a helyi önkormányzat közös szervezésében a megemlékezésen túl Bakajsza András író, irodalmár A szó íze című könyvével ismerkedhetett meg a kúria közönsége. 

Tanulmány a költőnőről 

Kazinczy Írói érdem című epigrammájában úgy fogalmaz: „Íz, csín, tűz vagyon a versbe’, ha mesteri mív.” Ez a gondolat ihlette a nyugdíjas pedagógus tavaly nyáron megjelent, hetedik kötetének címét. A gyűjtemény ötvenegy verselemzést tartalmaz. 

– Öt fejezetből épül fel, az első a zsoltárokról szól: a huszonharmadikról – „Az Úr énnékem őriző pásztorom...” –, a közismert és nagyon szeretett negyvenkettedikről, az ötvenedik, könyörgő zsoltárról, amit Balassi Bálint fordított le élete végén. A Lyra coelestis címet kapta a második rész, amiben jórészt vallásos verseket mutatok be, elemzek; klasszikusok is vannak köztük természetesen – mondta el érdeklődésünkre Bakajsza András.

 
– A harmadik fejezetben – folytatta a szerző – az idehaza és határon túl is jelentős alkotók verseit elemzem. Helyet kapott benne többek között egy tanulmányom Vári Fábián Lászlóról, aki Nyíregyházán is lakik, de kárpátaljai otthonát sem adta fel, ha jól tudom. Tóth Krisztina kétszer járt és szerepelt Tiszabezdéden, másodszor én beszélgettem vele, ezután írtam a lírájáról. Szűkebb pátriám jelentős költőiről értekezem a negyedik részben, a legmelegebben talán róluk tudok szólni. Szabolcs-Szatmár-Bereg meglehetősen gazdag szépirodalmi, lírai hagyományokban, amit előszeretettel ápolgatok. Ratkó József, Rákos Sándor vagy Fazekas István mellett, aki a kisvárdai Bessenyei-gimnáziumban tanítványom volt, több költőnőről is szólok. A Dögén született és a település temetőjében pihenő Ölbey Irénről, Telegdy Katáról és természetesen Czóbel Minkáról, akinek gyönyörű síremléke került a borítóra. 

– Az utolsó fejezet, az Esteledőben egyfajta elköszönés részemről, hiszen már 79 éves vagyok, több könyvem nemigen lesz... Búcsúverseket elemzek itt, van közte egy kis világirodalom is, és tanártársam, Kondor Jenő két fejfa verse zárja a kötetet – ismertette az irodalmár. A szó íze kiadásáról elárulta: eredetileg a fényeslitkei önkormányzat jelentette volna meg, ám a polgármester közbenjárására az East-West Intermodális Logisztikai Zrt. vállalta a költségeket, emellett száz példányt is kért a könyvből. 

Nyugvópont volt Anarcs 

A rendhagyó irodalomórával felérő, gazdag kötetbemutató után, dél előtt néhány perccel a bárókertben gyülekeztek az anarcsi általános iskolások. A lélekharangot is egy diák kongathatta meg, ami a költőnő nevét viselő tagintézmény vezetője szerint olyan jutalom, amiért szívesen dolgoznak a tanulók. Kertész Zoltánné, aki egyben a Czóbel Minka Baráti Kör titkára is, felidézte: egy csodás és hosszú életút ért véget hetvenöt évvel ezelőtt. 
– Czóbel Minka itt született, élt és halt meg Anarcson, a bölcsőtől a sírig ehhez a kerthez kötődött. A kerthez, s a kúriához, melyről oly’ sok versben énekelt nekünk. Ez volt a nyugvópont, ide tért vissza hosszabb-rövidebb utazásairól, bejárta Európát, a párizsi Sorbonne-on is hallgatott órákat, anyanyelvi szinten beszélt franciául, angolul és németül, számos műfordítás köthető a nevéhez. És persze írt, rólunk, elődeinkről, az anarcsi emberekről, a földekről és a tájról. Csodavilágot teremtett, amit ránk hagyott örökül. Írói hagyatékát ápolnunk, őriznünk kell – ez kötelességünk –, s tesszük ezt halálának évfordulóján is, amikor felidézzük munkásságát, életútját, és fejet hajtunk emléke előtt.