Egy város – nem csak képeslapokon

Szent ­László testvéröccse, I. Béla fia, Lampert herceg alapította a települést, amely sokáig a Lampertháza nevet viselte. A kunok betörése a 12. század folyamán csaknem a földdel tette egyenlővé, 1657-ben a lengyelek, 1717-ben a krími tatárok pusztították. 

A szabadságharc egyik bölcsője lett, hiszen Vári és Tarpa után Esze Tamás itt is kibontotta a zászlait II. Rákóczi Ferencnek. A kiegyezés után rohamos fejlődésnek indult települést a csehszlovák megszállás után városi rangjától is megfosztották. Megszállt benne Kazinczy Ferenc, gróf Széchenyi István, Petőfi Sándor, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond és még sokan mások. 
 

Negyedszázad honvágya 

Szatmárcsekei tartózkodása alatt a város postájára kapta a leveleit a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc. Itt született a millenniumi ünnepségek kezdeményezője, Janka Sándor, valamint Báthy Anna, a Magyar Operaház egyik legrangosabb énekesnője és Fedák Sári, a kor ünnepelt színésznője. Huszka Jenő itt fejezte be a Bob herceg című operettjét. Íróink közül Tamás Mihálynak és Pálóczi Horváth Lajosnak is a szülővárosa. Megannyi érdekes – gyakran helyreigazított – történelmi adat, amely egyazon városhoz, Beregszászhoz kapcsolódik. „Erzsébet királyné városa”, olvashatjuk az alcímben, de hiba lenne Sissire gondolnunk. Lokietek Erzsébetről, Nagy Lajos király édesanyáról van szó, aki udvart tartott benne. 

A fönt megkezdett felsorolást egyébként úgy is folytathatnánk: ...és itt született Dalmay Árpád, a Rákóczi Szövetség, illetve a Trianon Társaság megyei szervezetének, valamint a nyíregyházi székhelyű, Szentpétery Zsigmond-díjas Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnöke, aki belbecsét és küllemét tekintve is igényes kötetet szentelt városának. Minden lapjáról árad a ragaszkodó rajongás és 25 esztendő honvágya, miután 1997-ben áttelepülni kényszerült Magyarországra. 

„Szüleim szerencsétlen sorsú nemzedékének emlékére, amely kénytelen volt léleknyomorító kisebbségben leélni élete nagy részét saját és ősei szülőföldjén” – olvasható mindjárt a nyitólapok egyikén, szinte mindent elárulva az alkotói szándékról. 

– Az idén lesz 775 éve annak, hogy IV. Béla király városi rangot adott Lampertházának, azaz Beregszásznak, és nem mellesleg én is most leszek 75 esztendős – kaptunk egyéb útmutatást is a megjelenés aktualitásáról. 

Ráadásul a szerző a trianoni diktátum centenáriumán fogott munkájához, és bő másfél év múlva fejezte azt be. Csak akkor háborúról még szó se volt. 
A munka jórészt elvégezve 

– Eredetileg a kötet akár a Beregszász régi képeslapokon címet is kaphatta volna, mivel a saját anzikszgyűjteményemet gondoltam egy kötetbe szerkeszteni. Huszonöt-harminc éve gyűjtögetem őket, van belőlük vagy négyszáz. Munkácsról, Ungvárról, Nagyszőlősről jelent meg ilyen jellegű kiadvány, részben Kárpátalján, részben Magyarországon. 

– Aztán jött az ötlet, hogy kapjanak helyet a város műemlékei, emléktáblái is, a történetükkel együtt: miért kerültek oda, hogyan készültek, kik avatták fel azokat. Mindegyiknek saját története van, ráadásul némelyiknek a felavatásáig igen kalandos körülmények között tudtunk eljutni – magyarázta Dalmay Árpád. 
Hogy mennyire így van, elegendő csak a Petőfi-szobor példáját idecitálni. Már az avatóünnepséget kellemetlen közjáték zavarta meg, majd nem sokkal a felállítása után letörték az egyik karját, illetve ki is döntötték. Nem hallgathatjuk el azt sem, hogy az emlékművek, emléktáblák túlnyomó többsége a ma már nyugdíjas tanár, újságíró és műfordító kezdeményezésére valósulhatott meg. A Beregszászi Járási Tanács alelnökeként és a városi tanács képviselőjeként (amikor ehhez már nem volt szükség párttagságra!) Dalmay Árpád magyar falu- és utcaneveket, középkori városcímert állíttatott vissza, a díszpolgári cím odaítélését tette élővé ismét, illetve létrehozta a Pro Urbe díjat. Nem is hiányzott 1997-ig egyetlen avatóünnepségről sem, s bár az utóbbi három évben ha őt magát nélkülözni is kellett, gondolatait soha. Ünnepi beszédeit küldi maga helyett, amelyeket nagy örömmel olvasnak fel. 

Mindmáig fáradhatatlan, és nem csak a fent említett ügyekben. Ha csak teheti, barátai segítségével könyveket juttatnak át, orvosi műszereket szereznek Beregszász és a környező falvak egészségügyi intézményének. Tették, amíg tehették, vagyis az ukrán–orosz háború kitöréséig. – Szerencsére az emléktáblák, emlékművek terén olyan nagyon sok bepótolnivaló már nincs: IV. Béla királynak szobrot állítanánk, májusra tűzték ki az időpontot, de aligha lesz belőle valami. Magyarország egykori miniszterelnökének, gróf Lónyay Menyhértnek, illetve Hunyadi Jánosnak készülünk egy-egy emléktáblát felavatni, és persze Huszka Jenőnek, aki Fedák Sári vendégeként Beregszászban fejezte be a Bob herceget. Sokszor falvakban, intézményeken belül állíttatunk emléktáblákat – folytattuk a beszélgetést, amiből az is kiderült, hogy ha Dalmay Árpád nem ütné a vasat – illetve a bronzot –, ki más tenné vajon helyette. 

Maradjon emlék a múltról 

– Azt szerettem volna elérni ezzel a könyvvel, hogy maradjon emlék a szülővárosról, a múltról, amit nem nagyon ismernek az emberek. Már a helyiek se nagyon, hát még a fiatalok. És különösen nem az újonnan beköltözők. (A háború miatt utcák néptelenednek el, állítólag 30 ezer kárpátaljai menekült át Magyarországra, helyükre 350 ezer keleti menekült nyomult be, és vagy vásárolt házat, vagy önkényes lakásfoglaló, esetleg lakásokat emelnek nekik a magyar határ közelében. Ungvár, Munkács, Kassa, Kolozsvár is valahogy így veszítette el a magyar jellegét.) 

– Rá kell hogy döbbenjenek, ez egy hatalmas történelmi múlttal rendelkező, ezeréves színmagyar város, ide nem a „felszabadítók” hozták be a kultúrát – fakadt ki a szerzőnk búcsúzóul. Értékes munkája most további kötetbemutatókra indul majd remélhetőleg Kisvárdára, Mátészalkára, Debrecenbe, a fővárosba, és egyszer talán – például emlék­érmekkel kibővítve, akár ukrán nyelvre is lefordítva – Beregszászban is bemutathatják ünnepélyes keretek között.