"Te voltál a mi fehér botunk... Sajnos te is átélted végül a vakságot, ám ez nem bántott..."

Drága barátunk, Laci bácsi! Hárman, Veled és Nagy Gyurival, aki már szintén eltávozott közülünk, négy évtizede kezdtük el építeni a kultúrát e közösségben a szavalókörrel, a 7-8 versrajongóval együtt. Minden jeles napra felkészülve, új és új műsorral, egy csokrot nyújtottunk át tagjainknak (kik nagy lelkesedéssel hallgatták az előadott verseket) a Te bekonferálásoddal. A hallgatóság tagjai ragyogtak az örömtől, s olyan sokan voltak, hogy még az akkori teremben a küszöbön is tömve álltak egy-egy karácsonykor. Az ünnepre már kazettát is kértek az ajándékhoz, a Proksa János által írt humoreszket „Hacsek és Sajó napjainkban” címmel, amiben te voltál a Sajó. Azok a karácsonyok, költészet napja, tavaszvárás, szilveszterek, zenei nap és sorolhatnánk… Kiemelkedtek az országos szavalóversenyek is, melyekre már a mi otthonunkban készültünk fel veled, mindezek feledhetetlenek mindannyiunk számára. 
 

Átérezted velünk együtt 

Hogy mit jelentettél nekünk? A fényt, s Te voltál a mi fehér botunk, s a lelki atyánk. Ha közülünk valaki a vakságtól való félelmében már nem látott kiutat, Te voltál az erőnk, „Isten küldötte lelkészünk, ki félelmét hitté változtattad”. 

Nem ismerheti látó ember, milyen a sötétségbe zárt ember világa, amit Te átéreztél velünk együtt. Látó emberek! Ti nem hinnétek, hogy tanul a vak ember? Hogy éli át a vers gyönyörűségét? Szinte beleszépülve gondolataiba, a tájak hogyan bontakoznak ki lelkében? Hogy éli át akár a tóparton hallgatva a távoli hajó hullámzó közeledését? A fák susogásának neszét, s a fölötte kigyúlt éji fényt, a csillagok ragyogását, kik belülről látva érzékelik a külső világot, gyönyörrel mondva tájverseket, bensőjükben érzékelve azt. Te, Laci bácsi, lefestetted előtte magát a verset, a fényt, és te voltál számunkra maga a fény. 

Örökre velünk marad 

Néhány hete látogattunk meg mi ketten, jó volt érezni, mennyire tudtál örülni nekünk! Sajnos te is átélted végül a vakságot, ám ez nem bántott. Csupán sziluetteket láttál már csak. Akkor is, így is naponta írtál levelet drága nejednek, miután eltemették. Úgy vélted, így élt ő is tovább. Sohasem vagy magányos – mondtad. Elégedett voltál az életeddel. Mire újra mentünk, nem nyitottál ajtót, s lám, szépen eltávoztál közben. 

Most, hogy búcsúznunk kell legdrágább barátunktól, érezzük: örökre velünk maradtál emlékeinkben, s utad a fénybe vezet. Örök hálánk, Isten veled! 
 

- Proksa János és neje Nyírbogdány -
 

L. Tóth László 
Fotó: L. Tóth László magánarchívuma