Aranybulla: tanulságok filmkritika nélkül

„Szent dolog a Honynak törvényit s régi szokásit a feledékenység ellen fenntartani s védni.” – írta le 1805-ben egy szomorú mosolyú paptanár, vagy ahogy önmagát nevezte, a „szelídebb tudományok volt királyi tanítója”, Virág Benedek. Alakját azért is érdemes megőriznünk az emlékezetünkben, mert – kitűnően ismerve a latin nyelvet, és imádattal hazája iránt – elsőként tette elérhetővé magyarul II. András jövedelmeket és jogokat szabályozó királyi rendelkezését, az 1222-ben született Aranybullát, amelyre később királyok esküdtek.

Jövőt előlegező század

Ugyanígy szent dolog az is – különösen a nyolcszoros centenáriumi év okán –, amikor e fontos, 31 törvénycikkből álló munkát, nem csak iskolai körülmények között ismertetik meg a fiatalsággal, akik amúgy se szívesen olvasgatnak törvényszövegeket. Ezért készült el Kriskó László rendezésében egy hat részes sorozat, amit december végéig be is mutatott a Duna Televízió, és amely napjaink kultúrharcainak azonnal a fókuszába került. Amit már akkor borítékolni lehetett, tesszük hozzá, mikor még csak szó volt a sorozatról. A figyelem középpontjába emelni egy ilyen – az iskola tananyagban sem súlyozott, kényes kérdéseket felvető – hagyatékot, önmagában is bátor tett. Mégis örülnünk kell, mert végre eszmét cserélhetünk történelmünk eme kivételes időszakáról, az aranybullák századáról, amely a keresztes hadjáratoknak, a tatárjárásnak, az utolsó Árpád-háziaknak (Kölcsey szerint Bendegúz véreinek), no meg Bánk bánnak, az őshazakeresésnek és Julianus barátnak százada is volt.

S hogy miért rendkívül fontos dokumentum ez a bulla (a kifejezés függő pecsétet jelent)? Mert azokra a félrecsúszásokra, intő jelekre reflektált – történészeink szerint az apjától erős államot öröklő II. András által is elkövetett hibákra figyelmeztet –, amelyek akár máig ható romlásunkhoz vezettek. A fenyegető jelek száma – lévén hogy 31 törvénycikk kellett az orvosláshoz – nem volt kevés: nem ítéltek egyformán minden embert válogatás nélkül; mértéket nem ismerő idegeneknek adtak át fontos tisztségeket (pénzverés, vámok, adóbehajtás sókereskedelem, kamaraispánság, nemesi rang); a szegényebbeket kiszolgáltatták a kereskedőknek, mivel azok a dézsmát csak pénzben kívánták szedni; jószágokat, egész vármegyéket ajándékoztak akár külföldre is; rontották a pénzt, s ha úgy tetszik, kiengedték a pénz uralmának szellemét a palackból, haszonlesővé, hatalom ittassá téve a főurakat.

Turistaút lett volna csupán?

A filmsorozat alkotói minden epizód elején azt sulykolják: II. Andrást reformgondolkodó volt, a kereszténység bástyája, máig ható folyamatok elindítója. De vajon mindenki így gondolja? Pauler Gyula megjegyzése, amikor a királyt „operettfigurának” nevezi, nyilvánvaló gyalázkodás. Ugyanakkor Virág Benedek is leírta, hogy Endre – ő maga is ezt a megszólítást használta – bizony kiérdemelte a tékozló, a nagyravágyó nevet. Apjától, III. Bélától várakat és rengeteg pénzt kapott, amit gyorsan fel is élt. Szép ember volt, és imádta a fényűzést, végül nehéz anyagi helyzetben indult a Szentföldre 1217-ben. Nem vet rá jó fényt a testvérellentét sem, sőt saját fiával, Bélával ugyancsak gyakran szembekerült (amiben persze az ellentétet szító érdekember urak nem kevéssé sárosak).

És bár az V. kereszteshadjárattal apjának tett esküjét váltotta valóra, például Kristó Gyula szerint hadjárat helyett inkább volt ez költséges turistaút, ereklyegyűjtő út. Thuróczy János krónikájából tudjuk, hogy Endre király ekkor tett szert Szent István első vértanú és Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyájára, Boldogságos Tamás apostol és Szent Bertalan jobb kezére, valamint Aron vesszejéből egy darabra. És egyet azon hat vödör közül is megszerzett, amelyekben Krisztus a vizet borrá változtatta. Virág Benedek erre csak annyit mond: „...kétség nélkül nem egyszer csalták meg, eladván nekik nagy drágán az ismeretlen csontokat”.

Kinek higgyünk?

Ám vannak másféle nézőpontok is – ilyen Veszprémy Lászlóé – melyek szerint éppen az V. keresztes hadjárat értékelhető dicsőségesnek, mellyel a király a kereszténységben vetett hitet állította vissza, tekintettel a IV. és VI. hadjárat becstelen, gyalázatos voltára. A magyarok erkölcsi fölénye – túl a katonain – elvitathatatlan volt, II. András nem véletlenül érdemelte ki a „Jeruzsálem királya” címet, amit a pápa is elismert. Megpillantva a kereszteseket, Szaladin egyiptomi szultánnak mindjárt esze ágában se volt háborúba keveredni Endrével, aki ráadásul nagyszámú seregét (csak a lovassága tízezres) képes volt haza is vezetni.

Egy szó mint száz, most akkor kinek higgyünk? A mindent relativizálóknak, vagy inkább Bonfininek, aki magasztalta, szent királyok egyikének nevezte a 30 éven át uralkodni, és országát egyben tartani képes királyt, a nagy törvényalkotót, akit még a pálosok is tiszteltek? Az akadémista történészeknek higgyünk, vagy a Képes Krónikának, amely dicsőséges diadalról és virágzó állapotban hagyott országról regél? Lényeges kérdések ezek, a kultúrharc burkoltan erről is szól.

Mindenesetre tény: András király maga leírta: „országunkat előbbi állapotába visszaállítani még tizenöt esztendő alatt se tudjuk”. Ahogy az is, hogy Aranybullára, törvénykezésre, a „nove institutiones”, azaz az új berendezkedés korrekciójára már akkor nagy szükség mutatkozott. (Véletlen talán, hogy ennek a hét példányban kiadott bullának egy eredetije se maradhatott fenn?) S vajon milyen országot örököltünk volna, a már keletkezése után betartják, s nem írják át kétszer is. De legfőképp ha a 31. törvénycikk 2. paragrafusát, az úgynevezett ellenállási záradékot – amely szerint még a törvényt sértő uralkodónak is ellent lehet állni – nem minősítik többször „megszüntetett záradéknak”.

Erkölcsi kapaszkodót jelentett

Mindent összevéve – és a sorozat tényszerű filmszakmai hibáitól most eltekintve – az Aranybullánk igazi erkölcsi kapaszkodót adott a későbbi nemzedékeknek, és vált a szívekben alkotmány értékű törvénnyé. Deklarálója, a király mintha egy kicsit a hazát egyben tartó, a pénzt még sokra nem tartó letűnő múltat féltette volna, az ezt leváltó, virágzó feudális, majd kapitalizálódó, pénzhatalmi törekvéseknek mind jobban teret adó változásoktól. A bulla rendkívülisége vitathatatlan, törvénycikkeinek többsége máig megfontolásra érdemesek. Ráadásul II. Endre ingyen kegyelmet is gyakorolni tudott, amikor nem követelte az összeesküvő Bánk fejét. És ne feledjük Virág Benedek intelmét sem: ,,Ha nem tudod, mi történt légyen, minek előtte születtél, gyermek vagy." 
MJ