Egy kis Magyarországot vitt a Don folyóhoz

 Akár Guinness-rekord is lehetne: az elmúlt harminchárom évben ötvenötször zarándokolt a Don folyóhoz, a 2. magyar hadsereg tragédiájának helyszínére Mártha Mihály Tibor,  a „Don menti magyar honvédsírok gondozására” Alapítvány elnöke, aki a legutolsó útjáról éppen a napokban érkezett haza. Az idei látogatásának szomorú aktualitását az jelentette, hogy éppen nyolcvan évvel ezelőtt, 1943. január 12-én kezdődött az Uriv melletti hídfőnél a szovjet hadsereg támadása az ott állomásozó magyar egységek ellen. Az ellentámadás következményeit jól ismerjük  a történelemkönyvekből: megsemmisült a 2. magyar hadsereg, a katonák közül nagyon sokan hősi halált haltak vagy hadifoglyok lettek, idegen földben alusszák örök álmukat. Kezdetben jeltelen tömegsírokban nyugodtak a korabeli hadszíntéren,  majd az áttemetések révén közel negyvenezer magyar katona földi maradványai kerültek Rudkino és Boldirevka gyűjtőtemetőjébe, amelyek ápolásáról, karbantartásáról napjainkban is szorgos orosz kezek gondoskodnak. Az idegen földben nyugvó katonák, munkaszolgálatosok, hadifoglyok emléke előtt tiszteleg minden egyes útjával a civil szervezet elnöke.

Mártha Mihály Tibor belső késztetést érez, hogy mindig útra keljen, s bejárja a katonai katasztrófa egykori helyszíneit, illetve felkeresse az áldozatokat befogadó temetőket, ugyanis nagybátyja sem tért haza a keleti frontról. Tavaly nyáron az ukrán-orosz háború miatt nem tudott elutazni, azonban most lehetősége nyílott rá, s azonnal cselekedett. A debreceni orosz főkonzulátustól megkérte a vízumot, s útnak indult a kapott turista útlevéllel egyedül, személyautóval. Utazhatott volna repülővel akár északról vagy délről is Oroszországba, azonban akkor nem vihetett volna magával koszorúkat, az ottani ismerőseinek, barátainak ajándékokat, ezért maradt a személygépkocsi. A Ukrajna területén dúló háború miatt hatalmas kerülőt kellett tennie, de még így is vállalta a nem mindennapi utat: Szlovákia – Lengyelország – Litvánia  – Lettország érintésével jutott el Voronyezsbe, majd ugyanezen az útvonalon is indult vissza Magyarországra.

– Több koszorú is helyet kapott a járműben, ugyanis két országgyűlési képviselő is megkért, hogy vigyem el az általuk felajánlott koszorúkat a magyar katonák sírkertjébe. Dr. Tilki Attila koszorúját a boldirevkai gyűjtőtemetőben,  dr. Seszták Miklósét Marki község temetőjében helyeztem el. Fényeslitke község virágfüzérével a rudkinoi temetőben koszorúztam –  elevenítette fel érdeklődésünkre az utazás eseményeit Mártha Mihály Tibor, aki egyben Fényeslitke polgármestere is. –  A „Don menti magyar honvédsírok gondozására” Alapítvány az évek során egyébként Oroszországban 35 honvédtemetőben állított fel kereszteket, amelyeknek a környékét a helybeliek mind a mai napig kegyelettel gondozzák.

– Nem félek egyedül elindulni, a jó Isten velem van, és szeretek vezetni. Hazafelé 38 óra volt az út, de kifelé hosszabb időt vett igénybe az utazás, ugyanis a lett-orosz határnál minden belépő járművet megröntgeneznek az oroszok, és emiatt sokat kellett várakoznom. Engem is átvilágítottak, s utána engedtek be az országba. Oroszországban nem tapasztaltam, hogy háború lenne. Egy-két toborzó plakátot lehetett látni, de valójában éppen az ortodox karácsony hangulatában élt akkor az ország, például a templomoknál betlehemet lehetett látni. Általános közúti ellenőrzések vannak, de nincs semmiféle rendkívüli intézkedés. Három napig voltam Voronyezsben és a környékén, időben nem lehetett mind a harmincöt temetőt felkeresni, fizikailag képtelenség lett volna, ezért a két gyűjtőtemetőt kerestem fel. A rudkinoiban közel harmincezer magyar katona van eltemetve, a boldirevkaiban pedig pontosan 8375. A rudkinoi gyűjtőtemetőbe még most is érkeznek földi maradványok, ha valahol kiderül, hogy magyar katona nyugszik a földben. Oroszország területén egyébként közel 370 olyan temető van, amelyben magyar hősi halottak, hadifoglyok vagy malenkij robotra elhurcolt emberek nyugszanak.

– Minden évben kétszer megyek a Don folyó vidékére, januárban és nyáron – folytatta Mártha Mihály Tibor. – Tavaly csak januárban voltam, mert nyáron a háború miatt nem tudtam elutazni.  Ebben az évben január 4-én este indultam el, és január 11-én érkeztem haza. Rövid időre terveztem ezt az utat, siettem, nehogy történjen valamilyen rendkívüli esemény. Máskor tíz napot szoktam a Don vidékén tartózkodni, most csak három napot töltöttem Voronyezsben és a környéken.  Nyáron azért maradok hosszabb ideig, mert lefestem a kereszteket, egy-egy kis ajándékkal köszönetet mondok azoknak, akik rendbe teszik a sírkertet. Most, hogy kint voltam, mínusz 25 és mínusz 30 fok között volt a hőmérséklet. Fehér táj fogadott, a lábam alatt ropogott a hó, felidézte a gyermekkoromat. 

Vajon mi készteti arra, hogy újra és újra kimenjen Oroszországba? – kérdeztük az alapítvány elnökétől.

– Kezdetben azért indultam el, mert a nagybátyám is hősi halált halt a Don folyónál. Akkoriban nagyobb létszámú csoporttal utaztam, hiszen jöttek velem a Szovjetunióból egykoron hazatért hadifoglyok, valamint özvegyek, árván maradt gyermekek is, azonban sajnos ma már sokan szintén nincsenek közöttünk. Reájuk is emlékezem ezekkel az utakkal, valamint mindazokra, akik a II. világháborúban szintén a Szovjetunióban vesztették életüket még a doni katasztrófa előtt. A baráti szálak miatt is útra kelek, hiszen két ottani pravoszláv pap nagyon jó barátom lett az elmúlt évtizedekben, a gyermekeik, az unokáik a szemem előtt nevelkedtek fel. Ha megkérdem, mit vigyek ajándéka, mindig azt mondják, ,,hozzál nekünk egy kis Magyarországot".  Mivel minden kapható az ottani boltokban, hungarikumokkal kedveskedem nekik: egy kis füstölt kolbásszal, egy kis borral, egy kis pálinkával. Sokat nem is vihetnék ki, mert nem engednének át a határon. Természetesen nem hiányozhat a magyar csokoládé sem az ajándékok közül, viszek Boci csokit, s ha már Tibi vagyok, akkor Tibi csokit is.  Az egyik barátom a nyáron elhunyt, a sírját felkerestem. A másik barátom, Péter atya, amikor kórházba került, meglátogattam, nagyon jólesett neki. Láthatta, hogy nemcsak szavakban hirdetjük a népek barátságát, hanem tettekben is. Meggyőződhetett arról, hogy akik nekünk segítettek, azokat nem felejtjük el...

- M. Magyar László -