Régi nyíregyházi csibészek 6. rész: Egy darabot a szívemből...

Hanufer Sándor ezer szállal kötődik a nyíregyházi kézilabdához: játékosként NB. II-es bajnokságot nyert, de több ízben volt a csapat vezetőedzője is. Dolgozott felnőttekkel és fiatalokkal, de technikai vezetője és klubigazgatója is volt az aktuális nyíregyházi gárdának. A március 27-én hatvanéves sportszakember egyik legnagyobb nagy szívfájdalma, hogy Nyíregyházán megszűnt a felnőtt férfi kézilabda. Boldog házasságban él, két gyermeke és egy fiúunokája van.

Hanufer Sándor - sokunknak csak Sanyi bácsi - a Vitka SE utánpótlás igazgatójaként jelenleg Vásárosnaményban dolgozik, de első osztályú versenybíróként is rendre járja az országot.

Na de utazzunk vissza hatvan évvel korábbra!

– Nyírmadán nőttem fel, 10 éves koromig a településhez tartozó Zöldtanyán éltem. Bakti Béla testnevelő tanár úr jóvoltából a felsőben fogtam a kezembe először kézilabdát. Sokáig csak edzésekre jártam, majd hetedikes koromban játszottam először rendes mérkőzést, eljutottam egy úttörő olimpiára is. A szintén nyírmadai Juhász Józsitól hallottam, hogy Nyíregyházán, a Zrínyi Ilona Gimnáziumban jó a kézilabdás képzés, ezért én is oda jelentkeztem, és fel is vettek az orosz-angol nyelvszakos osztályba. Az első zrínyis edzőm Karmanóczky tanár úr lett, majd másodikban vett át bennünket Bartha Dénes tanár úr, én pedig egy csapatba kerültem Nagy Józsival, Gerák Pistával, Kiss Bélával, Takács Csabával és Tóvizi Robival. Akkoriban irányítót pozícióban játszottam, és felnéztem a tőlem idősebbekre, Márton Árpira, Czakó Gabira, Lukács Bandira, Mádi Zolira, Pethő Karcsira, akikkel együtt játszhattam a középiskolás bajnokságban. Akkoriban remek edzők dolgoztak Nyíregyházán, gondolok itt az Arany-iskolában tanító Fekete Lajosra, vagy a főiskolán oktató Tamás Bélára, ám az én utam mégis Hódmezővásárhelyre vezetett – emlékezett vissza Hanufer Sándor.

Az érettségi évében ugyanis bronzérmet szereztek a zrínyisek a középiskolás bajnokság szegedi országos döntőjében, Hanufer Sándorra pedig felfigyelt az akkor NB I. B-s Hódmezővásárhely technikai vezetője, Rakaczki Ferenc, aki ajánlatot tett neki.

– Akkoriban még naptári éves volt a bajnokság, januárban pedig Buday Ferenc lett a hódmezővásárhelyi csapat játékos-edzője, tőle pedig elég kevés játéklehetőséget kaptam, így egy év után, 1982-ben visszamentem Nyíregyházára, a megyei első osztályba. Onnan azonnal feljutottunk az NB II.-be.

Hanufer Sándor 1983. augusztusában a kézimezt és az „angyalbőrt” párhuzamosan viselte: bevonult katonának a nyírbátori határőrséghez, ezalatt két évet játszott a helyi NB II.-es csapatban, többek közt Németh Tibivel, Molnár Lacival, Pál Pistával. 1985-ben szerelt le, s tért vissza Nyíregyházára, ahol nyomban meg is nyerték az NB II.-es bajnokságot – a vezetőedző ekkor már Rácz Sándor volt.

– Mi már teremben edzettünk, de a Magyar Kupában betonpályán kellett játszanunk a Mezőkövesd otthonában. Rácz Sanyi a meccs előtt felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk, mert a betonon máshogy pattan a labda, inkább lőjünk alulra, mert alá úgysem mehet a lövés. Én ezt a tanácsot igyekeztem megfogadni, de annyira bevakszoltam a kezem, hogy a lövésnél beragadt a labda, és olyan magasra pattant, hogy ha két kézilabda-kaput tettünk volna egymásra, akkor sem lett volna gól…

1986-tól tehát már NB. I. B-s csapata volt Nyíregyházának, ám 1987-ben Rácz Sándor vezetőedzőt elcsábította a Hódmezővásárhely – Hanufer Sándort ekkor találta meg először a felnőtt nyíregyházi csapat kispadja.

– Azért lettem én az edzője a másodosztályú csapatnak, mert nekem volt meg az ehhez szükséges edzői papírom. 1986-ban elkezdtem edzősködni a nyíregyházi utánpótlásban, mígnem egy évre rá jött a vezetőedzői felkérés.

Így állt elő az a szokatlan helyzet, hogy Hanufer Sándor korábbi csapattársainak (Czakó Gabi, Márton Árpi) lett az edzője, de ekkor játszott Nyíregyházán a Tiszavasváriból érkező Gazdag Barna és Oláh Károly is. A csapat nem szerepelt túl fényesen, és úgy tűnt, kénytelen lesz elbúcsúzni a másodosztálytól. Ám jött egy svédcsavar...

– Abban az évben az első osztályból kiesett a Hódmezővásárhely, akitől sikerült megszereznünk az NB.I. B-s indulási jogot, a mi NB. II.-es jogunkat pedig oda adtuk Tiszavasvárinak. A csapat átesett egy vérfrissítésen, Debrecenből Árva Csaba jött vezetőedzőnek, és játékosfronton is sok változás történt. Érkezett Hellinger Józsi, Kun Laci, Mészáros Imre, Kapu Józsi, Tábori Zoli, Kerekes Tomi. Ami engem illet, visszakerültem az utánpótlásba, Bartha Dénes munkáját segítettem a továbbiakban. Árva Csaba után újra Rácz Sanyi ült le a felnőtt csapat kispadjára, mígnem 1990. nyarán végre össze nem jött a hőn áhított feljutás az első osztályba. Én ekkor már január óta technika vezetőként is dolgoztam a felnőtt csapat mellett.

Hanufer Sándor a beszélgetés során visszakanyarodott még 1987 év végére, mikor Nyíregyházán jelezték, nem számítanak már edzőként, sem pedig játékosként rá.

– A harmadosztályú Tiszavasváriba igazoltam, innen Baktalórántházára kerültem, ahol végül a megyei bajnokságban, 1993-ban fejeztem be a játékos pályafutásomat, innentől pedig csak a technikai vezetői és az utánpótlásedzői munkáimra koncentráltam Nyíregyházán.

1990-tól egészen 2001-ig tartott a nyíregyházi kézilabdázás első NB. I.-es korszaka, ennek az időszaknak Hanufer Sándor mindvégig a részese volt. Az aranykor a 90-es évek második felében köszönt a csapatra, mikor névadó szponzorként a klub mellé állt a Baráth László irányította Kárpát-Hús.

– Vajda Sándort, akkori elnökünket, egy 120-as Skodával kivittem Nyírpazonyba, az Erdő út 1. szám alá Baráth Laci bácsihoz, hogy tárgyaljunk egy esetleges szponzorációs lehetőségéről. Az első találkozás remekül sikerült, így beállt a csapat mögé a Kárpát-Hús, amivel anyagilag stabilabbak tudtunk lenni. Érdekesség, hogy Baráth Laci bácsinak nem volt semmi kötődése a kézilabdához, fiatal korábban focizott, így elsőre sípcsontvédőt akart vásárolni a játékosoknak. Mondtuk neki, hogy Laci bácsi, a kézilabdázók nem használnak ilyet… Ezek után viszont teljesen megszállottja lett a sportágnak, minden meccsünkön ott volt, és elkísért minket idegenbe is. Közvetve neki köszönhetjük, hogy hozzánk igazolt a kubai átlövő Fis és a kapus, Hernandez, Baráth Laci bácsi ugyanis jó szakmai kapcsolatot alakított ki Hajnal Csabával, a Fotex Veszprém akkor „mindenhatójával”, aki a hazánkba érkező kubai játékosok játékjoga felett rendelkezett. Sajnos 1998-ban, az orosz gazdasági válság hatására elvesztettük a nagyobb szponzorainkat, a Kárpát-Húst, a Szabolcs Tejet és a Kelet Speeck-et, így egyre kevesebb pénzből tudtunk gazdálkodni, mígnem 2001-ben el kellett búcsúznunk a legmagasabb osztálytól. Ekkor én már klubigazgató voltam, és amolyan vészmegoldásként a kispadra is le kellett ülnöm…

No, de hogy csak a szépre emlékezzünk! Hanufer Sándort arra kértük, meséljen el néhány, a szívének kedves történetet a nyíregyházi kézilabdás élményeiből.

– 1999. februárjában hatalmas hó esett le Nyíregyházán, nem tudtunk emiatt buszra ülni, pedig egy televíziós meccsünk lett volna Veszprémben. A vonatközlekedés sem működött az ország keleti felében, így hát szóltunk a szövetségnek, hogy nem tudunk elindulni. A fővárost és a nyugati országrészt ekkor még nem érte el a hó, épp ezért Sinka Laci főtitkár és Lengyel Gábor versenyigazgató nem igazán értették, miért nem tudunk elindulni. A meccset végül elhalasztották, és csak márciusban játszottuk le a meccset. A slusszpoén, hogy a veszprémi technikai vezető, „Bukta” Németh Csaba másnap délután, mikor ott is leszakadt a hó, felhívott, és azt mondta: Sanyi, ideért a hó! Most már tudom, miről beszéltél.

– A Klúcsó-Lekrinszki páros volt a kilencvenes évek második felének egyik legjobb játékvezetői párosa. Nálunk vezettek meccset, ám én Klúcsó Jenő nevét a jegyzőkönyvbe rövid „u” betűvel írtam, amit ő a meccs előtt akkurátusan kijavított. Na, onnantól kezdve már nem tévesztettem el a nevét! És ha már játékvezetők. Nagyon szeretett nálunk fújni a Falu-Ihász páros, de ez még korábban, a nyolcvanas évek végén volt. A meccsek után, a fehér asztalnál, nagyon sokat beszélgettem velük. Megtanultam tőlük, milyen is a „játékvezetői lélek”, ezek a tapasztalások később sokat segítettek.

– A játékosok közül jó szívvel emlékszem vissza első légiósunkra, Krasznij Szergejre, akit a lövőereje hatalmas miatt „málenkíj katapultnak” is becéztünk. Mivel beszéltem oroszul, sokat segítettem neki a beilleszkedésben, de említhetném Szergyuk Dmitrijt, a jobbszélsőnket. Sportvezetőként, edzőként Köstner Vilitől, Bíró Imrétől és Rácz Sanyitól tanultam sokat.

Ha hiszik, ha nem, a kubai csodakapus, aki rendre kifogta az idelátogató hazai klasszisok szemét, a Nyíregyházára érkezésekor a látásával bajlódott.

– Bíró Imre vezetőedző, aki játékosként megfordult Spanyolországban, remekül megértette magát Vladimir Hernandezzel. A kubai kapus, amikor a hatoson belül állt, nem látta, milyen színűek a Buszacsa lelátóján lévő székek. Itt, Nyíregyházán kapott először kontaktlencsét, amitől „vissza kapta” a látását.

És hogy mit érez manapság akkor, amikor nincs is felnőtt kézilabda-csapata Nyíregyházának, Hanufer Sándor válasza ez volt: mintha kiszakadt volna a szívemből egy darab…..

Hanufer Sándor a kétezres évek óta versenybíróként működik közre, jócskán túl van már a száz NB.I.-es mérkőzésen, de letette a szakedzői diplomát is, jelenleg a Vásárosnamény csapatánál dolgozik utánpótlás igazgatóként.

Arra a kérdésünkre, hogy miért nem Nyíregyházán dolgozik, csak ennyit mondott: itt találtam meg a számításaimat...

- Tarnavölgyi Gergely -