Tokaj és Hollywood

Tehát sínen vagyunk, rajta vagyunk, de messze még az állomás. Az egyik neves tokaji borász ecseteli: a minőségi termeléshez szükséges ugyancsak minőségi – ám elég nehéz – kézi munkára már lassan egyáltalán nincs szőlőmunkás Hegyalján. Óriási mértékű a lenyúlás a fejlesztési pályázatoknál – mondják szintén – van aki szerint nem is volna szabad így támogatást adni. Az borászkodjon, akinek pénze van, az állam meg költsön inkább a bor piacának erősítésére, azaz bormarketingre – vélik.

Hát igen a piac. Az a fajta hírnév, a tokaji név nimbusza sokkal inkább a mi fejünkben létezik, mint a piaci valóságban. Azt a rettenetes leértékelődést, ami ez egy-két eurós „alsó polcos” borok közé nyomta le a tokajit a rendszerváltás előtti évtizedek alatt, máig sem sikerült eléggé ellensúlyozni. Ha vannak is kivételek, azok inkább a szabályt erősítik. Volt szerencsém egyszer megnézni, mit produkált hazánk évekkel ezelőtt „bormarketingileg”. Bordeauxban a borvilágkiállításon. Ha a Hétszőlő birtok nem lépett volna fel akkor – külön, saját standon – az új Tokajival, szégyelltem volna, hogy magyar vagyok.

Úgy gondolták sokan, hogy a Hegyalján lévő nagy külföldi befektetők boreladásai majd „magukkal húzzák” a többi helyi pincészet borait a világpiacon. Nem így van: itt mindenkinek magának kell megküzdenie ezzel – mondja Szepsy István. Ráadásul a minőség és különleges értékek mellett továbbra is jelen van Hegyalján az a fajta tömegtermelés és tömeges nívótlanság, amit rég be kellett volna fejezni, fejeztetni a saját jól felfogott érdekünkben.

Mi lesz holnap? – tették fel a fi lozofi kus kérdést minap Tokaj Hegyalja legnevesebb borászának, Szepsy Istvánnak. Holnap? Megyünk szüretelni – mondta. Hát igen. Ez a szívósság, munkaszeretet és kitartás Tokaj-Hegyalja igazi ereje. És szerencsére itt a hitet és az időt sem rövidre szabott években mérik: a százéves tőkének is nagy a becsülete.

Kiss László

[email protected]