Ingajárat

Amit az ingázásban legjobban utáltam, az a rengeteg elvesztegetett idő. Tizenkét év alatt több mint hatezer órát töltöttem azzal, hogy eljussak a munkahelyemre vagy onnan haza – belegondolni is szörnyű: 260 napot ültem emiatt autóban, buszon vagy kisvonaton. Száraz Ancsa írása.

Ez utóbbira főleg hét végén kényszerültem, vagy amikor lekéstem a háromnegyed hetes buszt és nem volt kedvem az éjfélire várni. Minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy soha többet nem ülök fel rá, de aztán valahogy másképp alakult. Milyen jó is az, amikor az ember este fél tízkor hullafáradtan várja Herminatanyán a Dombrád felől érkező (pontosabban nem érkező) szerelvényt, és mivel mást nem tehet, csak vacog a hideg, sötét kocsiban, hogy egyszer, több mint két (!) órával azután, hogy elindult, már haza is érjen.

Ennél is tovább tartott az út, amikor mókás kedvű fiatalok kővel dobálták meg az ablakokat, és a rendőrségre vártunk, de a szenet zsákba szedő helyiek is örökre beírták magukat a szívembe. Mint ahogy az a buszsofőr is, akinek, miután elromlott a jegykiadó gép, minden egyes jegyet kézzel kellett kiállítania, és amikor megkérdeztem, mikor érünk Nyíregyházára, mosolyogva azt felelte: valószínűleg soha.

A soha az két és fél óra lett, de nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy nem működött a fűtés, és mindez a tél leghidegebb napján történt. A nehézségekért cserébe kaptam egy-két jó fej útitársat, de érdekes volt hallgatni az előttem/mögöttem ülők történeteit, vagy elszörnyülködni azon, kikkel is vagyok összezárva. Azt is mondhatnánk, hogy aki élményekre vágyik, ingázzon, de ez sokkal inkább kényszer, mintsem kalandvágy. Én pedig nagyon nem bánom, hogy az életemben befejeződött a kalandozás kora.

- Száraz Ancsa -