Emlékekről törölgetjük a finoman rászitált időt – meghalt prof. dr. Mohácsi László, az urológus

És most egy másik tollal kell folytatni, mert e néhány szó után tett írásjelbe beletörött a toll hegye.. lám csak, az energiák egyenértékűsége: érzelemből sűrűsödött mechanikai csúcshatás .. Hogy mit alkotott gyógyító kezével, merre jártak gondolatai a betegségtől támadott emberek sorsán töprengve, az tudott az általa írt könyvrészletekből, többnyelvű tudományos közleményeiből, előadásaiból, az ország sok helyéről nyíltan vagy titokban ellátogató kollégák saját tapasztalataiból. Hogy valahol Németországban vagy Amerikában meglepetten kapta fel a fejét a világ legjobb urológiai szaklapjainak szerkesztője: „de furcsa nevű helyről jött ez a kiváló közlemény – na, majd a nyomdában betűzheti a szedőmester, Nyíregyháza .”

Ezer és ezer műtét milyenségét statisztikák száraz számai őrzik, ha szakember elfogultság nélkül nézi, a XX század egyik legnagyobb magyar urológusával találkozik e számok mögött. Hogy mit tett a beteg emberért, azt ezrek tudhatják, akiknek egészségét – részben vagy egészben - visszaadta , akikre a hosszú évtizedek alatt valamikor ráemelte őszinte, aggódó szemét. De van, amit valószínűleg csak mi, munkatársai tudhatunk.

Hát e vélt gondolatokat próbálom én a magam módján összegyúrni – ahogy mondani szokták, fenntartva a tévedés jogát /is/. 85 éve a teremtő elégedetten szemlélte egyik alkotását,majd tétován körülnézett az asztalon és meglepődött. „No csak, néhány alkatrészt kifelejtettem a lelkéből ” morfondírozott. „Nézzük csak: irigység, káröröm, pénzsóvárság, hatalomvágy, rosszindulat. A teremtett ember kis gonoszságának megszokott kellékei.. ezeket csak nagyritkán felejtem ki .. de ha így alakult, meg már késő este is lett, el is fáradtam – hát.. maradjon így.. Védtelenebb lesz ugyan , mint sokan mások.. de majd jobban vigyáz magára”.

De nehéz idők jártak itt a sívó homokon, a keleti végeken, amikor Mohácsi László leszállt a debreceni vonatról a nyíregyházi állomáson. Átbukdácsolt az olajos talpfákon , szivarra gyújtott , kettőt köhintett és elindult a város másik végében levő kórház felé a vagongyári munkás fia.

1966-ot írtak…, Ballagott Krúdy akácfáinak árnyékában, a szemérmesen rejtőzködő egyablakos házak között végig a városon, ahol homokot hord a szél és szegények a dolgos emberek. Meg-meg nézte a fecskefészkeket és lassan a Jósa András Kórházhoz ért, ahol dunyhákkal, párnákkal kibélelt szekerek álltak a poros téren , kókadt fák halvány árnyékában, amely járművek a környék szenvedőit zötykölték végig úttalan utakon, kórházi ágyat, orvost, enyhülést remélve.

Hát valahogy így kezdődött.. Néhány urológiai ágy a sebészeti osztályon belül, pár darab katéter kék színű kislavórban, NDK gyártmányú farkasfecskendő – mint azt a megsárgult fénykép őrzi - és az operáló orvos kezének tíz okos ujja. Akkor még egy szál magában…

Emlékekről törölgetjük a finoman rászitált időt. Egy asztal az orvosi szobában, zöld terítővel letakarva – kerek asztal, hogy ne legyen asztalfő – rajta termosz, gőzölgő kávéval. Bejön – mint aki éppen csak arra járt – keres egy üres fotelt, leül, karját a támlájára teszi. Lassan szállingóznak a többiek, mindenki helyet talál, Ő szivarra gyújt, belekortyol a kávéjába, körbenéz: Na, mind megvagyunk?. És a fakó szobában szétterül a nyugalom, a meghittség..mintha tábortűz melege köré húzódnánk zord , hideg időben. Visszacsengnek mondatok a kóbor időből : „a fájdalom méltatlan az emberhez”.. „ vegyétek fel azt a beteget is , mindenkinek joga van emberi körülmények között meghalni ..” „operálni könnyű, hiszen azt tanultuk, várni, figyelni – az a nehéz..” „megcsináltam a régi kávéfőzőt, lám ti türelmetlen fiatalok mindent kidobnátok.. , És a kemény feddés: „haszontalanok vagytok néha, akár a fiam.

Mondok valamit és nem úgy csináljátok..” „Nincs több szabad ágyunk, főorvos úr, a pótágyak is tele vannak .. „hát akkor fektessétek a szobámba” „könnyű annak, aki egy megoldást tanult, mi meg törhetjük a fejünket, melyik lenne a legjobb..” „ez a nyavalyás szivar, mindig kiégeti az ingemet..” „nem tudom, mi baja lehet ennek a betegnek , meg kellene kérdezni egy jó urológust.. nézzük csak még egyszer azt a filmet ..talán megacalycosis .. az lesz az.. ” . Hát igen, v an, amit csak mi tudunk, a vele dolgozó szerencsések. Végtelen türelem és derű, szelíd ,megértő bölcsesség ifjonti heveskedéseink fogadtatásában. Bizony, könnyedén lépkedhet a kötéltáncos, ha alatta ott a kifeszített háló: ha baj történne is, nagy baj nem lehet . Hej, de magabiztosan villogott ifjú kezünkben a szike, az olló, ha szemben állt velünk a műtőasztal túlsó oldalán. „nézd csak, itt, a csipeszem mellet vágj „ – és a fiatal büszkén vágott - lám csak, milyen ügyes vagyok.. .. Hogy majd 25-30 év múlva rádöbbenjen, azért vágott akkor oly pontosan , mert a szemben álló orvos két okos keze csak azt a vékony rést kínálta fel. És ha ijesztő vérzés kísérte egy rossz mozdulatunkat, ujját a nyílásra szorítva nyugtatott : „ öltsd csak itt körbe, húzd össze,na látod – előfordul az ilyen..” Hát igen ..

És míg sokszor, sok helyen cifra, bazári rongyokat lengetett a szél , tort ült a talmi csillogás, dőzsölt a gőg , hatalomvágy és pénzsóvárság, addig dobszó és zászlók nélkül csendesen dolgozott egy zseniális orvos az övéivel a távoli megye kórházában és nemigen töprengett azon, hogy egy kicsit róla is írt a költőóriás:

„Ha egy úri lócsiszárral

Találkoztam s bevert sárral:

Nem pöröltem, -

Félreálltam, letöröltem.„

Igen, mi láttuk elegáns kitérését a hatalom próbálkozásai elől és a könnyed fricskát is, amivel a pénz csábítását lepöccintette.

Mi ettünk a süteményből, amit otthon, a vasárnapi ebéd végeztével gondosan szalvétába csomagolt és a kórházba ballagva az ügyeletes orvos elé tett: „egy kis hazai, kóstold csak meg.” És ettünk a kenyérből is, amit reggel a kórházba jövet vett a péknél, majd az asztalra került: „ Egyétek csak, még jó meleg..”

És most itt állunk tanácstalanul a rideg hírrel , gondolataink peregnek, mint kisgyermek kezéből a fél marék homok.. Szegényen és szerényen jött, szerényen és anyagi javak nélkül távozott. Hol van hát az a sok kincs, az évtizedes idők átdolgozott nappalainak és éjszakáinak tapasztalata, a kudarcainkat vigasztaló szavai, fogyó erővel is utolsókig vívott csörte a betegségnek nevezett sunyi rémmel, a szigorú rendbe gyűjtött gondolatok, igen, hol van „a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem” - mint a másik költő írja - , hol vannak hát az időtlen csillogású, örökfényű drágakövek? Látjátok, az utolsó arisztokrata eleganciájával közénk szórta krőzusi gazdagságát, számolatlanul és szeretettel… Vigyázzatok hát rá.

A munkatársak vélt gondolatainak leírásával megpróbálkozott: dr. Kolozsy Zoltán