Elhúzhatná a csíkot...

Sosem értettem azokat az embereket, akikre rámosolygott a szerencse (netán jókor voltak jó helyen), netán becsületesen megdolgoztak a pénzükért, mégsem élnek vele - Koncz Tibor jegyzete.

Most nem arról hadoválok, hogy vagyonukból éppenséggel áldozhatnának a köz javára. Ez egyébként is szívből jön, másrészt akadnak, akik – névtelenül – igen is segítenek, ha baj van, és ég a ház. Inkább azt furcsállom, amikor télvíz idején szembejön velem az utcán a város tehetős polgára: arcán a világfájdalom, mosolyogni még csak véletlenül sem látom. Megette már a kenyere javát, van is mit a tejbe aprítani, mindennek dacára olthatatlan vágy dolgozik benne, hogy jelen legyen a közéletben. Sorstársai közül jó néhányan valamelyik napsütötte szigeten „pocolnak”, mégpedig hosszú hetekig. Ha tehetik, megérdemlik. Az nagy átlag alighanem hasonló módon húzná el a csíkot ilyentájt.

Ő viszont nem. Meglehet amiatt aggódik, visszavonulása után senki nem nyitná rá az ajtót. Ez is benne van a pakliban, pláne, ha az utcán a hangos köszönésre sem reagál. Pedig volt idő, amikor maga jelentkezett, mert szívesen nyilatkozna. Akkor majd ne csodálkozzon, ha egyszer tényleg elfelejtik. Örökre.

- Koncz Tibor -