Nyíregyháza hírei

2015.04.25. 14:08

Vendégkommentár: Messzire röpült…

Móricz Zsigmond–Gyökössy Zsolt Pillangó című darabját a közelmúltban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban nyugdíjasokkal láthattam, akiket többszörös szálon szólított meg a színpad. Sokak számára volt ez a mű a régi olvasmány­élmény felelevenítése, mely az eredeti mű és a színpadi adaptáció összevetésére motiválta az olvasóból nézővé változott befogadókat, a múltismeretet pedig néprajzi színezetűvé varázsolta. Kósáné dr. Oláh Julianna jegyzete

Móricz Zsigmond–Gyökössy Zsolt Pillangó című darabját a közelmúltban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban nyugdíjasokkal láthattam, akiket többszörös szálon szólított meg a színpad. Sokak számára volt ez a mű a régi olvasmány­élmény felelevenítése, mely az eredeti mű és a színpadi adaptáció összevetésére motiválta az olvasóból nézővé változott befogadókat, a múltismeretet pedig néprajzi színezetűvé varázsolta. Kósáné dr. Oláh Julianna jegyzete

Résztvevő-néző-nyugdíjasként engem is magával ragadott a be- és elfogadásnak ez a többlete. Az előadás hangulatában ott volt annak az ígérete is, hogy mi – nyugdíjas nézők –, szeretnénk a dráma által felidézett múltat személyes élménnyel megtöltve továbbadni a számítógépes unoka- és tanítványgenerációknak. Egyfajta ígéret él bennünk arra vonatkozóan, hogy mi is szeretnénk és tudjuk „a megőrizve megtartás dialektikájának szellemében” hagyományunkat ápolni. A mi olvasatunkban ez az előadás egy ilyen többletet is rejtett.

Szeretem Móricz Zsigmondot. Az egyik legnagyobb olvasmányélményem a Pillangó című regénye. Szeretem tündéri idilljének lélektől lélekig ívelő üzenetét; megrázó élményként élem át újra meg újra szívbemarkoló drámaiságát. Jó újraolvasni és újralátni; jó újraértelmezni és felidézni azokat a mozzanatokat, amelyekre eddig nem figyeltem, s megkérdezni tanár szakos önmagamtól, hogy mi az, amit ma másként tanítanék az irodalomórákon, ha újra tanítanék.

Biztosan másként gondolnám át az eredeti mű és az adaptáció viszonyát; és ma már nem hadakoznék a Gutenberg-galaxis alkonya ellen. A lázadó könyvszempontú szemléletemet felváltotta bennem az „is-is” megengedő elfogadása. Sőt, izgat is a más műfajba bújtatott eredeti mű hűségének és másságának a mibenléte. Az esetleges többlet titka. Móricz prózájában elementáris erővel ott van a drámaiság. Nyelvezete is színpadra termett. Szinte ellenállhatatlan kihívás egy drámaírónak az adott anyag átformázása. Figyelném és figyeltetném, hogyan élt a darab írója és rendezője a recepció esztétikájának a szabadságával. Mennyit őrzött meg az író egyéniségéből, mennyit adott önmagából. Jó, hogy Gyökössy Zsoltnak, a szövegkönyv írójának és Szabó K. István rendezőnek sikerült tiszta, szép párhuzammal őrizni a régit, és újítani ott, ahol az újításokat tálcán kínálták a lehetőségek.

Ma már több háttérirodalmat olvastatnék a tanítványainkkal, mint régen. Életünk gazdag könyvtár- és internet-háttere ezt lehetővé teszi. Bűn nem élni vele. Azért, hogy valóban megérezzék tanítványaink/gyermekeink a keletkezési körülmények családi vonatkozásainak mélységét, ami ezer szálon jelen van. Jelen van például az apa cséplőgépe körüli tragikumban, a gyermek Móricznak a napszámos élettel való sorsközösségében, az író későbbi néprajzgyűjtéseiben, a szülőföld meghatározó hátterében, műveinek személyes ihletettségében. Fontosnak érzem, hogy ráérezzenek tanítványaink/gyermekeink arra, hogy Móricznál mennyire tapintható a sorok között a frissen megélt tragédiák izzása; hogy tudják azt, ő valóban csak arról tudott írni, „ami fáj, ami megsebzi az embert.” Talán ez által az élmény által a felnövekvő generációnak is még hitelesebb, őszintébb lenne a beszélt és az írott stílusa. Azt a Móriczot figyeltetném, aki vállalta, gyűjtötte, beépítette, mértékkel adaptálta szűkebb hazájának nyelvi nyersanyagát; azt, aki tudatosan keverte a köznyelvet és a tájnyelvet; azt, aki a göröngyös paraszti élőbeszédet átitatta az idill líraiságával és a dráma fájdalmával; azt, aki magához tudta hívni az olvasót egy nyelv alatti mélységbe; azt, aki rábírta az olvasót a szimbólumok megfejtésének játékára és felelősségére.

A mű színpadi adaptációjának elemzésére vállalkozva adódik a kérdés: tud-e az irodalom módszertani kultúrája Móricz Pillangójának két változatához hasonlóan megújulni? Biztosan igen. Biztosan lesznek, akik feszegetik a mű nyitott pontjait, köztük a legizgalmasabbat: azt, hogy hogyan lehet a végkicsengés befejezett befejezetlenségét folytatni. Biztosan sok „társírónk” akadna. Lehet, hogy sokan a kés és pisztoly fenyegető szimbólumai nyomán, a reménytelenség képzelt útjára indulnának. De biztosan sokan lennének, akik a mesei Tündérország boldogságmadarát kergetnék.

Kicsit lélekkutatás ez a fajta játék. Biztosan érdemes kipróbálni. Mint ahogy lélekkutatás és meditációs játék az is, ha a színházból kilépve megkérdezzük magunktól: „Te most milyen üzenetet vagy üzeneteket viszel haza magaddal? És mit adsz tovább másoknak? Bennem talán az a pozitív szemlélet erősödött fel, amit a darab kemény világa lefojtott és kizárt; nevezetesen a pozitív gyerek és szülő kapcsolat. Az, amiről Goethe így ír: „A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.”

Az én Pillangó-adaptációm messzire röpült.

És a Tied?

- Kósáné dr. Oláh Julianna, nyugalmazott főiskolai tanár -

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!