Danse Macabre Strauss melódiákra – A Mesél a bécsi erdő a Móricz Zsigmond Színházban

A szerző másik fő célja a kispolgári létről lerántani a még a boldog békeidők korszakában magára erőszakolt álarcot, és megmutatni azt teljes valóságában, sivárságában. Ehhez hozzáértő kézzel festette meg korának társadalmi panoptikumát.

A színpadon a két világháború közötti Bécs jellegzetes figurái elevenednek meg. A szerteágazó cselekmény középpontjában mégis egy hamvas, fiatal, kis ,,szűzvirág” leányzó kálváriája áll. Mariann a Varázskirálynak, a babaklinikáját a VIII. kerületben üzemeltető deres halántékú úrnak az egyszem lánya. Jegyben jár Oszkárral, a szomszédjukban lakó végletekig tisztességes hentessegéddel. Azonban szemet vet rá édesapja egykori szerelmének, Valériának, a magát fiatal fiúkkal fiatalítani igyekvő középkorú trafikosnőnek a legfrissebb udvarlója: a léhűtő, szélhámos Alfréd. Mondanom sem kell, hogy az első adandó alkalommal meg is szökteti a lányt. Azonban nem veszi feleségül. Csak szimplán együtt él vele. Szentségtelen módon született gyermeküket pedig édesanyjánál helyezi el Wachauban. Maga helyett pedig Mariannt küldi dolgozni.

A lány hamarosan egy kétes hírű lokál táncosnője lesz. Azonban ledér pályafutásának véget vet egy szerencsétlen incidens, melynek során a lány meg akarja anyagilag károsítani egyik kuncsaftját, és rács mögé kerül. Azonban csodával határos módon szerencsés kimenetelű szabadulás után cserbenhagyott vőlegénye visszafogadja őt, és még édesapja is hajlandó megbocsátani neki. Azonban homokszem csúszik a gépezetbe, és egy apró-cseprő dolog mégis képes beárnyékolni a családi idillt: a dajkaságba adott gyermek szerencsétlen körülmények között elhalálozik. Mellesleg minden folyik tovább a maga medrében (még a vígan hömpölygő Kék Duna is), és mindenki boldogan él, míg meg nem hal.

Mondhatnák, hogy az előbb elregélt szerelmi történet lehetne egy mexikói szappanopera szüzséje is. Csak a hátteret nem nyomorúságos favellák és fényűző haciendák, hanem csak szimplán a Kék Duna partja adja. Azonban Horváth ennél komplikáltabban definiálta alkotását. Ő maga a Volksstück, azaz a népszínjáték műfaji megjelölést adta darabjának, mely nem összekeverendő a magyar népszínművel, ugyanis a bécsi udvar színházi hagyományaiból táplálkozik.

Az egyébként magyar gyökerekkel is büszkélkedő szerző eme darabját szemben másik remekművével, a Kasmir és Karolinével ellentétben ritkán láthatjuk hazai színpadokon. Városunk teátruma ezt az adósságot igyekszik valamelyest törleszteni.

Fehér Balázs Benő, bár elsősorban színészként ismert, Nyíregyházán immáron másodjára volt lehetősége bizonyítani rátermettségét rendezőként. Azonban legutóbb Georges Feydau A Hülyéje című bohózata nem bizonyult megfelelő alapanyagnak, hogy az ifjú tehetség megvillanthassa oroszlánkarmait. A Mesél a bécsi erdő ilyen szempontból sokkalta ideálisabb választásnak bizonyult. A rendező stilizált módon vitte színpadra az egyébként néhol valóban tündérmesébe illő történetet, azonban erősen hangsúlyozta annak groteszk, tragikomikus voltát is. Kreativitását elsősorban a tablóképeknél tudja megvillantani, a dialógusoknál már kevésbé. Összességében mégis sikerült egy mélyen elgondolkodtató előadást létrehoznia, amely burkolt módon tárgyalja a nemzeti identitás, a nyárspolgári életforma, a női emancipáció és egy elavult társadalmi rend problematikájának a kérdéskörét. Rendezésével elsősorban a Z generáció képviselőit kívánja megnyerni, minden eszközt bevetve és közöttük nem válogatva, amely bizony-bizony néhol túlkapásokhoz vezet.

Kifizetődőnek bizonyult Parti Nagy Lajos viszonylag friss magyar fordítását használni, melynek nyelvezete elődeihez képest valóban sokkalta vulgárisabb, és jobban passzol a darab szellemiségéhez is.

Zöldy Z Gergely díszlettervező egy befelé nyíló, köríves teret álmodott meg a darab hátteréül, amely arénaszínpad impresszióját kelti a nézőben. A díszlet erőtelejesen ellentétben áll a felszínére vetített végtelenül kék égbolttal és hófehér bárányfelhőkkel, amelyek a végtelen szabadság csalfa illúziójával kecsegtetnek.

Szakos Kriszta jelmezei korhűek, üde színvilággal bíróak. A második felvonás során kreatív módon egyre több ruhán jelenik meg a szvasztika, a nácizmus gyors és nagy arányú előretörését hivatva szimbolizálni.

Csalódásként könyveltem el, hogy az előzetes bejelentéssel ellentétben az előadás során csak meglehetősen csekély mértékben hallhatunk szemelvényeket ifjabb Johann Strauss, a ,,Keringőkirály” életművéből. Azok közül is a kevésbé közkedvelt darabokat, mint például a színmű címadójaként is funkcionáló valcert. A játékidő nagy részében Józsa Tamás a színpadi atmoszférát kissé ellent pontozó zongoradarabjait halljuk. Azonban ezek az oly csekély baklövések egytől-egyig bocsánatot nyernek, mikor az I. felvonás végén a gramofonból felcsendülnek Puccini Bohéméletéből a Che Gelida Manina első taktusai, valóságos lelki csemegeként szolgálva…

Dicséretre méltó, hogy az előadás során háromszor is felhangzik a Waldau-dal, kétszer Mariann, illetve egyszer az összes szereplő tolmácsolásában. Horváth a zenei betétet eredetileg az ősbemutatóra írta, de a mű előadástörténetében a rendezők jószerével kihagyták az általuk megálmodott színrevitelükből.

Molnár G. Nóra koreográfiái nagyrészt Landler-szerűek a műfaji kötelességeknek eleget tévén, azonban a második felvonás nagy táncjelenetében túlságosan erőszakossá, érzékivé és nem utolsó sorban öncélúvá válnak, mely kizökkenti a szüzsét egyenletes folyásából.

Az előadás szövegkönyve pontosan követi az eredeti mű cselekményét. Bíró Bence csak a már tényleg túlontúl jelentéktelen karaktereket húzta ki, továbbá néhol felcserélte a jelenetek sorrendjét, azonban mindezen változtatások csak a színpadon látottak javát szolgálják. Egyedül Mariann gyónása veszíti el korábbi kulcsfontosságú szerepét és sejtelmes hangulatát, ugyanis a főhősnő és a pap dialógusa egy csoportjelenettel párhuzamosan hangzik el.

A darab története, továbbá annak a színpadi megvalósítása erősen emlékezteti a nézőt John Kander és Fred Ebb örökérvényű musicalsikerére, a filmként is diadalmaskodó Cabaretre.

A színház tizenhat éven felüli nézői számára ajánlja elsősorban legfrissebb nagyszínpadi bemutatóját. A figyelmeztetést érdemes is komolyan venni. Itt gondolok a szerelmesek első felvonásbéli kissé obszcén módon megoldott összeborulására a ,,Kék Duna” partján, vagy a második felvonás züllött éjszakai mulatókat megidéző minden tekintetben túlfűtött nagy csoportos táncjelenetére. Utóbbi helyt állna akár a Tannhauser Vénusz-barlangjának vagy a Faust Walpurgis-éjének egy XXI. századi extravagáns újragondolásaként is. Azonban itt a mezítelenség nem a bujaság eszköze. Sokkal inkább a női kiszolgáltatottságé, alávetettségé. Mariann ezért járja Maxim-béli szeméremsértő csábtáncát hófehér angyalszárnyakkal a hátán. Ugyanis a rendező ezzel azt akarja sugallni, hogy bár szerencsétlen sorsú főhősnőnk egészen odáig süllyedt, hogy a testét árulja, azonban erkölcsileg mégis az összes többi szereplő felett áll. Ugyanis mások galádsága, vétkei miatt kell neki mindezt elszenvednie. Tehát Horváth úgymond felmenti Mariannt a kárhozat alól. Mint ahogyan Victor Hugo is tette Fantine-nal vagy Goethe Margittal.

Fehér Balázs Benőnek a szakmában való jártasságát bizonyítja, hogy sikerült elérni, hogy az utolsó tíz perc legyen a darab dramaturgiai csúcspontja, ugyanakkor legmegrázóbb, legfelkavaróbb jelenete. Gusztustalan, hogy egy ártatlannak tűnő idős hölgy, még csak ha közvetetten is, de képes meggyilkolni a saját dédunokáját puszta anyagi, illetve erkölcsi megfontolásból. A néző tátott szájjal, meghökkenve nézi a színpadon zajló eseményeket. Nem tudja eldönteni, hogy sírjon-e, vagy nevessen. És talán ezzel ráhibáztunk a tragikomédia műfajának a lényegére.

Érdekes, hogy mindkét tartalmi egység ugyanazzal a képpel zárul: Mariann szenvedélyes csókban forr össze a férfival, akitől éppenséggel a boldogságot várja; és rom-comokra hajazó módon hátrahajol a karjai között elernyedt testével. Csak míg felettébb ironikus módon az első felvonásban ez a hímnemű lény éppenséggel Alfréd, addig az utóbbiban Oszkár veszi vissza a jól megérdemelt helyét. Tehát a zárlatot mégsem lehet apoteózisként értékelni. Bár a hentesfiú szavai arról biztosítják a lányt, hogy ő majd megtanítja a tisztességes nyárspolgári életre, azért lehet érzékelni, hogy a bársonyfüggöny végletekig lelassított legördülte nem fog véget vetni a konfliktusoknak.

Ha meg kellene neveznem az illetőt, aki végig vitte a hátán az előadást, egyértelműen a főhősnőt alakító Józsa Bettina nevét mondanám. Nélküle teljesen más lett volna az eredmény. Érdekesség, hogy a gyönyörű, angyali szépségű, fiatal pályakezdő színésznő idén végzett a Színművészeti Egyetemen. Minden bizonnyal jól tesszük, ha az eszünkbe véssük a nevét, ugyanis sokat fogjuk még hallani a közeljövőben. Játékából olyan nagy mértékű tisztaság áradt, amivel meglehetősen ritkán találkozni a hétköznapokban. Az általa életre keltett Mariann a végsőkig megőrzi végtelenül szűzies és erényes auráját. Még akkor is, amikor éppen egészen odáig züllik, hogy a saját testéből lesz kénytelen-kelletlen megélni. Meggyőző alakításából kifolyólag figurájának szenvedései a nézők számára is kézzel foghatóvá válnak. Alakítása a két és fél óra alatt, mindenképpen tiszteletet érdemel! És ne menjünk el csak úgy szó nélkül a mellett sem, hogy szemtelenül fiatal, angyali szépségű színésznőről van szó, akit a Sors nem mellesleg, kissé markáns, bársonyos énekhanggal is megáldott. Színművészt ilyen sokat és ilyen meggyőzően sírni még nem láttam a sokak számára világot jelentő deszkákon. A mélyen tisztelt publikumnak húsz év elteltével nagy valószínűséggel már nem fog túl sok minden részletekbe menően megmaradni az előadásból. Nagy valószínűséggel csak annyi, hogy a színpadon láttak egy naivát könnyezni… Méghozzá mennyire őszintén!

Martinkovics Máté Oszkárja és Szalay Bence Alfrédja remekül kiegészíti, illetve ellentpontozza egymást. Horváth László Attila Varázskirályként egy újabb, egészen exkluzív apa-figurával bővíthette amúgy is széles repertoárját, mely kissé az egykoron az Emilia Galottiban játszott karakterére hajaz. Széles Zita Valéria szerepében megtestesíti korunk hölgytársadalmának legkomolyabb népbetegségét: a kétszínűséget.

Mellettük a színészgárda többi képviselője remekül hozza a Volksstück tipikus sablonfiguráit. Szabó Márta, mint Alfréd édesanyja, aki nem igazán nevezhető a legélesebb késnek a fiókban. Pregitzer Fruzsina, mint a dédunokájától még tisztességtelen eszközöket bevetve is ,,megszabadulni” képes, pénzéhes, rideg Nagymama. Illyés Ákos, mint az osztrákok számára olyannyira szégyenteljes königgratzi csatát is becsületesen végigharcoló, majd az I. világháború során kitüntetésben részesült Lovaskapitány. Rák Zoltán mint Herlinger Ferdinánd, Alfréd ugyancsak ingyenélő barátja, nem mellesleg Valéria előző szeretője. Fehér András, mint a mélyen nemzeti szocialista érzésű német joghallgató, aki bármilyen véletlen, de ő is belegabalyodik Valéria hálójába. Kosik G. Anita és Kónya Merlin Renáta , mint Mariann két kis idős tantikája, akik nem szégyellnek érzéki táncot lejteni régmúlt nőiességük fellegvárának olyannyira csúf romjain. Horváth Margit, mint a főhősnőt bűnbe vivő könyörtelen Bárónő. Nagyidai Gergő, mint a Maxim Luciferre hajazó Konferansziéja.

Összességében a Mesél a bécsi erdő egy érzelmileg felkavaró, elgondolkodtató előadás. Érdemes többször újra és újra megnézni, aztán meg elveszni a részletekben.

A mű ugyanakkor komoly kérdéseket vet fel. Mégis mi lesz a főhősök további sorsa? Jómagam szinte látom a lelki szemeim előtt, hogy miként szenvednek ki a következő világégés vérszipolyozta frontvonalain, a metropoliszok lebombázott középületeinek a romjai alatt, a koncentrációs táborok gázkamráiban, a menedéket nyújtó kórházakban kegyetlen járványoktól sújtottan, vagy éppenséggel ,,felszabadító, hős” szovjet katonák kéjvágyának kiszolgáltatva.

A Mesél a bécsi erdő ha úgy tetszik, egy haláltánc. Ha úgy tetszik, egy hattyúdal. Csakhogy a hattyú a végsőkig küzd kitartóan saját Sorsa ellen, mielőtt aztán valóban megadná magát. Ezek az emberek viszont meglehetősen együgyűen viszonyulnak mindehhez. Szimplán elfogadják, amit az Élet kiszabott rájuk. Hagyják magukat sodródni az árral.

De az igazat megvallva nem személyes tragédiákról van itt szó. Hanem egy társadalmi rétegnek, a kispolgárságnak a fájdalmas Via Dolorosájáról. Ödön von Horváth nagy valószínűséggel talán pont ezt a II. világháború előtti utolsó boldog pillanatot kívánta megörökíteni drámájában.

- Szokolay Dávid, Nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium, Nincs felkészítő tanár -