Seholút

Ürességtől kongó folyosón

csak cipőm talpának

kemény kopogását verik

vissza a vastag falak.

Egyedül sétálok végig

a félhomályban, az

ingadozó lámpafényben,

a magány óráján.

Egyszer csak a szűk

tér kitágulni látszik:

távolodó falak és

égig érő plafon.

Lépcsők.

Lassan veszem a

lefelé csigázva tartó

fokokat, de mintha

soha nem érnének véget.

Sétálok, futok, rohanok,

de sehová nem tartok,

s már úgy érzem,

nincs erőm. Aztán

a feladás peremén

feltűnik egy ajtó

előttem, ahogy leértem.

Mintha száz éve

lett volna már,

hogy elindultam.

Most végre kilépek,

ki tudja hova.

Talán kint is

csak az értelmetlen,

semmibe tartó út vár,

de lehet,hogy kint

a szabadság kezét

nyújtja felém, és vár.

Most megtudom…

- Hadászi Dóra, Nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium -