Aki szavakba öntötte a zenét

Interjú Szepesi Györggyel, a 6:3-as mérkőzést közvetítő legendás sportriporterrel.

A hatvan évvel ezelőtti mérkőzést Szepesi György közvetítette a Magyar Rádióban. Mondatait kívülről fújjuk.  A riporterlegenda 1945-ben szólalt meg először, majd nyolc évvel később – akkor ezt persze még nem tudhatta – Londonban vált halhatatlanná.

Két napomba telt, amíg elértem telefonon...

Szepesi György: Ezt teszi a 6:3 és a hatvan év. Nagyon fárasztó napok állnak mögöttem és a hétfő sem lesz könnyű. Csak címszavakban: telefonok, üzenetek, meghívások, interjúkérések szó szerint százszámra, aztán ünnepségek, szoboravatások, fogadások, élménybeszámolók, rádiók, televíziók. Ami nagy öröm nekem: 92. évemben is bírom, csinálom, megállás nélkül megyek, beszélek, emlékezem.

Elfogadja azt a megállapítást, hogy a magyar sport fénykora, a tizenegy zseniális játékos és egy zseniális riporter együttesen „termelte” ki a 6:3-at?

Szepesi György: Ez rám nézve meglehetősen hízelgő, de én nem játszottam. A fiúk zenéltek a gyepen, én csak beszéltem és beszéltem. Jól vagy rosszul? Nem tudom, mert nagyon ritkán hallgatom vissza önmagamat, így a 6:3-as felvételeim sem rongyosak.

A Magyar Rádió hétfőn délután teljes egészében újra sugározza egykori közvetítését. Mit szól ehhez?

Szepesi György: Ez óriási megtiszteltetés, fantasztikus gesztus, de ismétlem: a hős nem én voltam.

Egyetért azzal, hogy a 6:3, mint mérkőzés és eredmény, nemzeti kincs?

Szepesi György: Inkább úgy fogalmazok, hogy sporttörténelmi esemény és tett volt. A 6:3 a Magyar Rádió máig legtöbbet idézett, legtöbbször lejátszott közvetítése. Életem nagy szerencséje, hogy az égiek nekem juttatták a riporteri szerepkört.

A Szepesi-„kutatók” szerint ez a közvetítés volt az ön nagyon hosszú pályafutásának csúcspontja!

Szepesi György: Nem így van. A 6:3 kétségkívül mérföldköve a munkásságomnak, de semmiképpen nem a zenitje. A nagyon sok, a szinte végletekig túlfűtött olimpiai közvetítésem messze felülmúlja a 6:3-as beszámolómat.

A hat évtizeddel ezelőtti tudósításának végén, földöntúli lelkesedésében felszólította a költőket és az írókat, hogy ők is örökítsék meg az évszázad mérkőzését. Tudja, hogy hány vers született akkor?

Szepesi György: Persze hogy tudom, mintegy hatszáz. Ha manapság egyébként szóba kerül ez a bizonyos felszólításom, jókat mosolygok egykori önmagamon, de ne felejtsük: teljesen más világot éltünk akkoriban.

Milyen ereklyéket őriz a londoni Wembley-stadionban játszott meccsről?

Szepesi György: Fényképeket, zászlókat, jelvényeket, újságokat. Az akkori riportjaimat meg őrzik a szalagok az archívumban. Amíg lesz földi élet és rádió, addig a 6:3-as szavaimból mindig idézni fognak. Szívet melengető érzés ez.

Azt tudjuk, hogy mi, magyarok mit csináltunk a 6:3-ból és látjuk azt is, hogyan kezeljük napjainkban a felejthetetlen találkozót. Azzal viszont nem vagyunk tisztában, hogy az angolok belebetegedtek-e a kilencven éves hazai veretlenségük elveszítésébe?

Szepesi György: Ugyan, miért tették volna? Sportemberként viselték el a kudarcot, magasztalták a győztest, majd tanultak a hibáikból, előre tekintettek, elkezdtek dolgozni és tizenhárom évvel később, 1966-ban világbajnokok lettek. És itt muszáj egy kitérőt tennem saját magunk felé: most, hogy a világbajnoki selejtezőn 8-1-re gázoltak el minket a hollandok, itthon nyomban kitört az éppen aktuális fociforradalom. Ez a különbség az angolok és a magyarok között.

Kolodzey Tamás