Önmagát adta és nem játszott rá semmire

Nyíregyháza - A 2012-es olimpia után az idei labdarúgó-világbajnokságról is közvetíthetett, immár televíziós riporterként. A nyíregyházi születésű, pályáját a szabolcsi megyeszékhelyről indító médiaszemélyiség, P. Fülöp Gábor azok után adott  a Kelet-Magyarországnak interjút, hogy hazatért Brazíliából.Volt kinek szurkolnunk a világbajnokságon! A Magyar Televízió kommentátori stábjában dolgozott a nyíregyházi születésű, újságírói pályáját a szabolcsi megyeszékhelyen indító P. Fülöp Gábor, aki meglátásunk szerint újoncként nem vallott szégyent a világ legnézettebb sporteseményén. Sőt!

Mint minden focista, gyermekként alighanem a világbajnoksággal álmodott. Hát összejött. Ilyennek képzelte?

P. Fülöp Gábor: Látva a futballban betöltött szerepemet, azt, hogy csak a megye egyig jutottam, holott talán az NB III is összejöhetett volna, no meg ismerve a magyar válogatott erejét, idővel már joggal hihettem azt, hogy az életben nem jutok ki világbajnokságra.

Rádiósként dolgoztam már kézilabda- és vízilabda-világbajnokságon, olimpián is, igaz, utóbbin többnyire a stúdióban, tehát nagyon keveset voltam a helyszíneken, de elképzelni nem tudtam, hogy milyen is lesz a foci-vb. Persze, amikor belépsz a Maracanába vagy akár csak a legkisebb stadionba is, ami azért negyven-ötvenezres, két nap alatt megszokod a jót, és természetesnek veszed, hogy csak ilyen körülmények között fogsz a jövőben is dolgozni.

A futballban elképzelhetetlen, hogy valakinek több világbajnoki meccse legyen, mint NB I-es. Televíziós riporterként viszont éppen egy ilyen ember ül most velem szemben...

P. Fülöp Gábor: Március végén tudtam meg, hogy utazhatok, ezt követte az úgynevezett betanulási idő, a próbaközvetítések, amelyek közül az első éppen a Nyíregyháza–Zalaegerszeg NB II-es mérkőzés volt. Ültem egy zárt stúdióban, és beszéltem arról, amit a kis monitoron láttam.

Igen, hét vagy nyolc bajnokim volt a világbajnokság előtt, ebből három másodosztályú, Brazíliából pedig tizenkét csoportmeccset és két nyolcaddöntőt kommentálhattam. Azt kell mondjam, köze nincs a kettőnek egymáshoz. Ha a Haladás–Honvéd meccsen produkáltam volna egy olyan gólörömöt, ami Dél-Amerikában alap, akkor kiröhögtek volna, vagy talán le is vesznek a képernyőről.

Készült ezekre a frenetikus gól­örömökre vagy a közeg, a hangulat és a fordulatok hozták ezeket a hosszú másodpercekig tartó gólkiáltásokat?

P. Fülöp Gábor: Tudatos semmi esetre sem volt, de hogy nem untam a meccseket, az talán ezekből is kiderült. A televíziós szakmában még mindig újoncnak számítok, de amikor 2009-ben a DVSC Bajnokok Ligája-mérkőzéseit Novotny Zoli bácsival, Hajdú B. Istvánnal vagy Lantos Gáborral közvetíthettem a rádióban, már akkor is hasonló volt a habitusom.

A Loki–Kalmar selejtezőn Varga Józsi góljánál pont így üvöltöttem, mint a világbajnokságon. Lehet, hogy nem volt ilyen hosszú, mert a rádióban azonnal mondani kell, hogy ki rúgta a gólt és hogyan, de a lelkesedés már akkor hasonlított a mostanihoz. De amikor szpíker voltam a Szpari meccsein, akkor is ordítottam a gólnál. Ki is röhögtek, pedig azok NB I-es meccsek voltak, és ültek vagy ötezren a lelátón.

Az köztudott, hogy egy rádiósnak többet kell beszélni a meccsek alatt, mint egy tévésnek. Görcsölni kellett azon, hogy sikeres legyen az átállás?

P. Fülöp Gábor: Anélkül, hogy megbántanék bárkit is, túl sok segítséget nem kaptam. Inkább olyan jellegű instrukciókkal láttak el, hogy ne dumáljak sokat, figyeljem a monitort, de konkrétan az nem történt meg, hogy az első próbaközvetítésem után valaki mondott volna öt-öt pozitívumot és negatívumot.

Törekedtem a nagyon rövid mondatokra, és arra, hogy azok végen mindig legyen pont. Ettől amúgy sokkal jobban féltem, mint amennyire valójában meg tudtam valósítani, az persze már más kérdés, hogy egy-egy óriási meccsen elvitt a lendület és az izgalom, de ezeken meg az néz ki hülyén, ha az ember nem beszél.

Vagy ennek a fordítottja volt a belga–orosz mérkőzés, amelyen az összes papíromat elő kellett venni, mert nem történt semmi. Egyébként a rádiós nem azért beszél többet, mert ő rádiós, hanem mert azt is el kell mondania, amit a hallgató nem lát. Persze pont ezért nehéz a két műfajt egyszerre művelni, de nem éreztem, hogy emiatt görcsölnöm kellett volna.

Mennyi állt rendelkezésére a már emlegetett papírokból? Magyarán mennyit kellett készülni a válogatottakból, játékosokból és szövetségi kapitányokból?

P. Fülöp Gábor: Annyira féltem Brazíliától, hogy nem kézzel írtam le előre az anyagot, hanem legépeltem, hogy ha ellopják a táskámat, akkor elektronikusan bárhonnan és bármikor elő tudjam venni. Ha nem is végeztem felesleges munkát, de jó, ha az ötven százalékát felhasználtam mindannak, amit kigyűjtöttem, de például a belgákkal háromszor is találkoztam, így jól jött, hogy kapitányukról, Marc Wilmotsról mindig volt valami a tarsolyomban.

Nem éreztem a kényszerét, hogy mindent elmondjak, amiből felkészültem, de azért kihagytam egy-két ziccert. Például, amikor a spanyolok dicstelen búcsújáról beszéltem, akkor nemcsak a franciák hasonló, címvédőként történt 2002-es kiesésükkel kellett volna párhuzamot vonni, hanem az olaszok 2010-es leszereplésével is.

A lényeg: sokat készültem, és nem panaszként mondom, de közben a rádióban éppen annyi feladatom volt, mint korábban, így a szabadnapjaimat áldoztam fel az anyaggyűjtésre. Úgy gondolom, megérte. A játékosokra viszont kevés idő jutott. Az olyanokról, mint amilyen James Rodríguez... Beszélni kellett volna róla tíz percet!

A teljes interjú a Kelet-Magyarország július 11-i számában olvasható.