„A mi hármasunk világklasszis volt”

Nyírbátor - Az volt a titkuk, hogy nagyon akartak nyerni, és a terjengő hírek ellenére nem voltak féltékenyek egymásra. Interjú Gergely Gábor, kétszeres világbajnok asztaliteniszezővel, a magyar aranycsapat tagjával, aki Nyírbátorból vonult vissza.

A „jónyergergelyklampár”, vagyis az 1979-es világbajnok magyar férfiválogatott „középső” tagja Nyírbátorban járt, az asztaliteniszklub ünnepségén. Úgy is, mint az egyesület egykori játékosa.

Pusztán díszvendégként is jelen lehetett volna a Pro Urbe-díjat megünneplő nyírbátori eseményen, de mivel játékosa is volt a klubnak, ebben az értelemben is járt önnek a meghívó. De hogyan is került 1992-ben a Nyírbátorba?

Gergely Gábor: Úgy, hogy a frissen átadott nyíregyházi Bujtosi Szabadidőcsarnokban tartottam bemutató edzést egészen szépszámú közönség előtt, és akkor jött oda hozzám Csekő Sándor, a bátori pingpongélet mozgatórugója, és megkért arra, hogy szálljak be, mert a csapat bajban van, osztályozót kell játszania a bennmaradásért. Akkor már nem voltam aktív, nem is akartam játszani, tréfásan meg is jegyeztem: annyit nem tudsz fizetni, amennyiért én újrakezdem, egy profi pedig ingyért nem játszik. Jót röhögtünk ezen, majd elárulta, hogy az osztályozó a BVSC-csarnokban lesz. Ezzel megfogott, hiszen az a terem volt a második otthonom, így hát kötélnek álltam. Simán megnyertük a két meccsünket, majd a következő bajnokságban is beszálltam néhány bajnokira, hogy legyen annyi pontunk, ami a bennmaradáshoz elég. Nemzetközi kupában is indultunk, és nagyon jól éreztem itt magam, úgyhogy tényleg nem díszvendégnek jöttem, sokkal inkább haza. Ha úgy tetszik Nyírbátor volt az utolsó klubom, itt tettem le végleg az ütőt. Az csak most jutott eszembe, ki tudja hogy alakul a klub sorsa, ha akkor kiesik az NB II-ből…

Az is egy érdekes beugrás volt, ahogy a magyar válogatottba, a későbbi aranycsapatba került. A magyar ranglista hányadik helyéről is?

Gergely Gábor: Harminc-sokadik helyezettként a futottak még kategóriájába tartoztam, de azért nem teljesen ismeretlenül, hiszen serdülő- és ifjúsági korú játékosként is válogatott voltam, érmeket nyertem Klampár Tibivel együtt. Már 1966-ban, tizenhárom évesen a szombathelyi serdülő Eb-n címeres mezben játszhattam. A felnőtt korba lépve azonban meg kellett volna ugrani az utolsó fokot a lépcsőn, ami nehezen sikerült, mert nagyon-nagyon sok jó játékos alkotta a mezőnyt. Az volt a szerencsém, hogy a BVSC-ben edzősködő és még játszó Berczik Zoltán lett a szövetségi kapitány, és a KSI-ből éppen az ő helyére igazoltam a vasutasokhoz. Ez nem jelentette azt, hogy azonnal válogatott lettem, de a kapitánynak eltökélt szándéka volt, hogy a két alapember, Jónyer István és Klampár Tibor mellé keres egy harmadik játékost, hogy világbajnok lehessen a válogatott. Nagyon sok embert kipróbált, de valami mocoroghatott bennem, hogy végül mellettem tette le a voksát.

Talán az, hogy nyerő típus volt, hiszen igazán sorsdöntő meccset csapattalálkozón nem is veszített.

Gergely Gábor: Megbízható pingpongozó voltam, minél nagyobb volt a tét, annál jobban tudtam koncentrálni. Házon belüli konkurencia akadt bőven, gondolok itt Beleznai Mátyásra (szintén volt nyírbátori játékos, a szerző), Rózsás Péterre, Börzsei Jánosra, Tímár Ferencre, és még folytathatnám. Rajtuk kapaszkodtam fel odáig, hogy aztán le is körözzem őket. Hogy nyerő típusú lettem volna? Azt azért elmondhatom, hogy a válogatottban, amelyben több mint háromszázszor játszottam, nem is egy olyan alkalom volt, amikor döntetlen állásnál nekem kellett az asztalhoz állni. Erről röviden csak annyit, most már úgy fogok meghalni, hogy soha életemben nem veszítettem utolsó, sorsdöntő mérkőzést…

Mi volt a titka a Jónyer, Gergely, Klampár nagy hármasnak?

Gergely Gábor: Nagyon akartunk világbajnokok lenni. Csapatban is, mert már mindhárman világbajnokok voltunk, Jónyer egyesben, és párosban Klampárral valamint velem is, de a kínaiakat csapatban nagyon meg akartuk verni. Nem véletlen, hogy mindhárman az 1979-es csapat elsőségünket tartjuk a legértékesebbnek. Hárman értük el ezt a nagy sikert, de nagyon sokan ott álltak mögöttünk, legfőképpen Takács János és Kreisz Tibor, viszont a mi hármasunk világklasszis volt, úgy egészítette ki egymást, ahogy kell. Berczik Zoli pedig ebből a három nehéz emberből, uram bocsá’ bolondból gyúrt össze egy olyan alakulatot, amelyet bárhol, bármikor tiszta szívvel be tudott küldeni a karámba.

Miért nincsen az ilyen egyéniségekből egy sem, immár évtizedek óta?

Gergely Gábor: Mivel tevőlegesen már nagyon régen nem vagyok benne a magyar asztaliteniszben, erről nem szeretnék véleményt formálni. Egyetlen észrevételem, hogy sajnos manapság megélhetési pingpongosok vannak a válogatott környékén. Aki egy félegyenest bele tud ütni a labdába, az elmegy tőlünk kicsit nyugatabbra másod- vagy harmadosztályba. Ja, és nagyon kemény munkára lenne szükség, ami hosszú-hosszú ideje nem jellemző már. Mi sem voltunk egyformán tehetségesek, Klampár ilyen téren kimagaslott közülünk, ahogy meg Jónyer hozzáért a labdához, az szinte zenélt. Nekem

kellett a legtöbbet dolgoznom, gyakran napi hat-nyolc órát.

Az önök idejében még nem lehetett olyan könnyen külföldre kerülni, de a válogatott által mégis csak kinyílt a világ, az emberek is ismerték a csapat tagjait. Úgy is érezték, hogy valóban sztárok?

Gergely Gábor: Az asztalitenisz egy „arcos” sport, nem olyan, mint a kajak-kenu, az úszás vagy a jégkorong. Minket közelről láttak, és a televízióból hetente dőltünk, hiszen minden meccset, versenyt közvetítettek, ráadásul nagyon sokszor nyertünk is. Tény, megismertek bennünket az utcán, mert családtagokká váltunk, a tévén keresztül rendre feltűntünk a lakások nagyszobájában. Nagyon szeretett bennünket a közönség, hogy ez sztárság volt-e, azt nem tudom, de feltétlenül példaképeknek számítottunk.

Milyen a nagy hármas mai kapcsolata egymással?

Gergely Gábor: Teljesen jó, hozzáteszem, annak idején sem ettünk egymás tenyeréből, de azért mindig tudtunk a másikról mindent. Az utóbbi időben is megtaláljuk egymást, ha kell. Azért mert volt egy világbajnok csapat, nem biztos, hogy napi szintű barátságnak kellett szövődnie köztünk. Mindenkinek van saját magánélete és saját munkája, ha találkozunk, örülünk egymásnak és egymás sikereinek. Klampárral együtt tudtunk örülni Jónyer néhány nappal ezelőtt kapott budapesti Pro Urbe-díjának, miközben mi ketten Budapestért-díjat vehettünk át.

Annak idején sem irigykedtek egymásra? Mert azért csak felállt önök között egyfajta hierarchia.

Gergely Gábor: Az egy kacsa volt, hogy fénykorunkban féltékenyek lettünk volna egymásra. Egyéniben csak Jónyer volt világbajnok, párosban és csapatban mindhárman, viszont egyéni Európa-bajnokságot csak én nyertem közülünk. 1978-ban Duisburgban, amikor előtte a páros finálét a csehszlovák Milan Orlowskival a Jónyer, Klampár duó ellen nyertük meg, és ez annyira letörte Pistát, hogy az egyes döntőben már nem volt nehéz dolgom ellene.

Névjegy

Gergely Gábor

Született: Budapest, 1953. június 21.

Sportága: asztalitenisz

Világbajnoki érmei: 2 arany – 1975, Kalkutta (India), párosban Jónyer Istvánnal (képünkön); 1979, Phenjan (Koreai NDK), csapatban. 1 ezüst – 1981, Újvidék (Jugoszlávia), csapatban. 1 bronz – 1983, Tokió (Japán), csapatban

Európa-bajnoki érmei: 4 arany – 1978, Duisburg (NSZK), egyéniben, párosban a csehszlovák Milan Orlowskival és csapatban; 1982, Budapest: csapatban. 1 ezüst – 1982, Budapest, párosban Jónyer Istvánnal. 1 bronz – 1982, Budapest, egyéniben

Európa Top 12-bajnokság: 1975–1982 között hétszeres résztvevő, 1978-ban Prágában (Csehszlovákia) aranyérmes

Díjai, elismerései: Az év asztaliteniszezője Magyarországon négyszer (1973, 1974, 1977, 1978), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Az európai asztalitenisz hírességek csarnokának tagja (2015), Nyírbátor Pro Urbe-díjas csapatának tagja (2015), Budapestért-díj (2015)