Közös a múltjuk

Egykori iskolatársak méregették egymást, és akik negyven–ötven éve közösen mentek fürdeni a Szakadásra, akik együtt vittek ebédet a „Túlatiszán” arató szüleiknek, és akiknek a tenyerét ugyanaz a fűzfavessző sújtotta az iskolai csínytevések után, mintegy varázsütésre megismerték a másikat. „Ezer éve nem láttalak, jól megy sorod? Gyerekek, unokák, mindenki jól van? Emlékszel a régi bálokra, a Niagara zenekarra és a híres berceli focicsapatra?” Nem is kérdés: fejben a kezdőcsapat még évtizedek távlatából is összeáll – mindenki, aki ott volt szombaton a Tiszának azon a partján, amit Bessenyei György is versbe foglalt, érti a kérdéseket és tudja a válaszokat.

Ugyanabból a kis faluból indultak el, és bármilyen messzire is vetette őket a sors, egy nyelvet beszélnek. Közös a múltjuk, az életüket valódi értékek mentén élik, a kézfogásuk és az ölelésük őszinte, lecsópartival végződött találkozójuk pedig szívet-lelket melengető iskolapéldája annak, hogyan kell közösséget teremteni és megtartani.