A legszebb színek

Csúnyán megráncigálta a feszült anya az iskola felé húzott gyermekét. „Miért nem szóltál tegnap?! Nem tudok most neked kokárdát keríteni!” – ripakodott a megszeppent, pityergő gyermekre az utcán, én pedig, kéretlen tanúként nagyon megsajnáltam a kicsit. Aztán azon tűnődtem el: egy kokárda nem szezonális termék, azt nem úgy veszi az ember, mint a primőr zöldséget, ha beköszönt a tavasz. Számomra az a természetes, hogy egy kokárda mindig van a háznál, s amikor eljön az ideje, csak ki kell venni a fiókból.

Én ettől sokkal nagyobb becsben tartom az enyémet: úgy 1990-től őrzöm. Év közben ott fekszik a legkedvesebb könyveim előtt a polcon, szinte mindennap megpihen rajta a tekintetem. Ilyenkor csak leveszem és kitűzöm a kabátomra. Azóta kész gyűjteményre való kokárdát halmoztam fel, a korondi gyöngyfűzéstől a helyi kézműves remekműig. Hiába na, folyton elbűvöl a nemzeti trikolórunk: a piros, mint az éltető napsugár vagy mint a lüktető vér, a fehér, a tisztaság örök jelképe, és a zöld, az üde természet és a bőven termő föld szimbóluma.

Nincs ettől szebb, kifejezőbb színharmónia. Most is gyönyörködöm a belvárosi virágágyásokban, amelyeket már teletűzdeltek az óvodások kicsi kezük munkáival: nemzetiszín zászlócskákkal, madárkákkal, és persze kokárdákkal. Büszkén áll ki-ki a magáé mellett. Így van ez jól, élvezniük kell a közös munka eredményét, és érezniük az összetartozás élményét.

Idővel pedig nem csak érezni, érteni is fogják, miről szól ez. Megtanulják – mert meg kell nekik tanítani –, mit jelent az, hogy szabadság, nemzet, haza, és hogy miért kell tisztelni azokat, akik ezért készek voltak harcolni s akár életüket is adni. Ha jó tanárok kezébe kerülnek, megismerik a magyar történelem tanulságos és dicső pillanatait, benne az 1848-as forradalom eszméit.

Legyen részük a büszkeségben, amikor tudatosul bennük: hogyan állt a magyarok mellé az egész világ, méghozzá olyan tisztelettel, amelyet csak a szabadságáért küzdő, a legnagyobb áldozatokra is kész nemzet vívhat ki magának. Ha jó tanártól tanulnak, megértik, mit jelent az: nem engedni a ’48-ból, s hogy ha jó ügyért küzd, akkor a „gyáva népek” sem hagyják magára a magyart, ahogy még Petőfi volt kénytelen szembesíteni Európa nemzeteit. A történelem időnként ismétli önmagát – ez is egy nagy lecke, de már nem az óvodás csöppségeknek.

Nyéki Zsolt