Már nem nőnek...

Üldögéltem a Tisza-parton, néztem a hatalmas, gyönyörű nyárfákat, és mert nem láttam a tetejüket, azt hittem, ha fel tudnék mászni a legfelső águkig, onnan már elérhetném az eget.

Azóta is szinte minden hétvégén megcsodálom őket, és sokszor eszembe jut: mennyi mindent láttak már. A folyón horgászókat, a vízitúra után mellettük sátorozókat, a halászléfőző versenyeken közöttük serénykedőket.

Lombjaik alatt voltak színházi előadások és koncertek, felléptek fúvósok és mazsorettek, a Tiszánál tökéletesebb díszletet pedig aligha készíthetett volna a természet.

Az a természet, ami pénteken megmutatta az erejét, s néhány perc alatt a földre kényszerítette az addig büszke fák lombjait. A Bessenyei-versben is megörökített part soha nem lesz már a régi, ahogy maga a falu sem.

Tövestől kicsavart fák képében tudatta velünk a vihar, hogy ő az erősebb: sokan siratjuk a templom melletti gesztenyefákat, az iskola sarkán lévő óriási fenyőt, és én Kati néni cseresznyefáját is, amiről gyerekként olyan sokat csemegéztünk...

Persze, az igazi bajok nem ezek: ott, ahol nem maradt a családok feje felett tető, ahol leszakadt a mennyezet, ahol villám csapott a pajtába, és ahol a családtagoknak szomszédoknál, ismerősöknél kell most meghúzniuk magukat, ott a péntek este nem csupán a lelkekben okozott soha be nem gyógyuló sebet.

Ők az igazi vesztesek, én pedig hálás vagyok a sorsnak, hogy nagyobb károk nélkül megúsztuk a tomboló vihart. A virágokat újraültetjük, és kéményünk is lesz majd, a kidőlt fák azonban már biztosan nem nőnek az égig...