A vér nem hazudik

Napjainkban – amikor sokak fejében a haza fogalma is ragacsos pátosz – alighanem a kérdésfeltevés merő hiábavalóság. Persze soha nem lehet tudni, hogy bizonyos (történelmi) helyzet mit hozhat ki az emberből. Innen nézve felfoghatatlan mindaz, amit az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után a vértanú eleink elszenvedtek. És még csak nem is azokra a pillanatokra gondolok, amikor végzett velük a kötél vagy a golyó – habár sokszor ez sem jelentett rövid szenvedést, gondoljunk Poeltenberg Ernőre, akinek a halála a rendkívül erős fizikuma miatt lassú és gyötrelmes volt –, hanem amit a siralomháznak is beillő börtönükben átéltek, családtól, rokonoktól, gyermekektől véve gondolatban búcsút, farkasszemet nézve a halállal. Ráadásul nem is mindegyikük volt színmagyar, akadt közöttük német, osztrák, horvát és örmény.

Bármilyen messze is kerüljünk azoktól az időktől, emléküket kötelességünk ápolni. Mert lehet, hogy meghalni könnyű, de nem elmenekülni a halál elől, amikor arra lehetőség nyílna – márpedig őket az oroszok is szökésre biztatták –, ez a becsület és emberi erő legragyogóbb példázata.