A szénre utaztak

Tudom, sokak számára a kisvonat maga a nosztalgia, nekem viszont a végtelennek tűnő, a soha meg nem érkezés érzését keltő, több mint másfél órás utazások jutnak róla az eszembe.

Előfordult, hogy csak hárman voltunk a sötét kocsikban: a mozdonyvezető, a kalauz és én, a hideg téli estéken viszont néhány megálló erejéig duplájára nőtt az utasszám. Hárman-négyen Buj legvégén szálltak fel, és mire Hermina-tanyára értünk, a magukkal hozott zsákokba összeszedték a kocsikból a szenet (a kalauzok azzal fűtötték a kis kályhákat).

Egyszer éppen ott voltam, amikor a vasutas megpróbálta védeni a közvagyont, de nem bírt a túlerővel, a következő alkalmakkor pedig inkább a tájat nézte az ablakon át, így „nem vette észre” a széntolvajokat. Azt hiszem, jól tette. Nem tudom, az akkori huligánokat visszatartotta volna-e a ma használatos testkamera, de ha csak egyetlen vasutast is megvéd, akkor helye van a formaruhán.