Szúrja a szemét?

Mit kezdjünk a szeméttel? A kérdés azóta égető, amióta egyre kevesebb természetes anyagot használunk kényelemszeretetből, illetve üzleti megfontolásból. Mindez a 20. század bűne, benne az emberé. Szemetel az eső – tartja a mondás, pedig a Földön az emberen kívül valójában más nem csinál ilyet.

Mivel a szemét a terhünkre van, a hulladékkal egyidős a játék: a felelősségáthárítás. Az ipar a társadalomra tolja át saját felelősségét, az ember szelektíven gyűjteni kezdi (persze pontatlanul), rosszabb esetben ráterheli a természetre, amely ugyancsak képtelen megbirkózni vele. Feltaláltuk a hulladékgazdálkodást, már biológiailag lebomló műanyagaink is vannak, valójában viszont addig jutottunk, amit az angol csak úgy nevez: „­greenwashing”, vagyis zöldrefestés.

Újrahasznosítani a műanyagoknak csupán elenyésző hányadát tudják (és eközben is a többszörösét termelik), a lebomlók pedig csak drágán megteremthető mesterséges viszonyok között hajlandóak lebomlani. A hozzáállás se javul, pillepalack, gumicsizma megy az erdőbe, árokpartra, a csikket az autós hetykén az aszfaltra fricskázza, a mikroműanyag pedig lassan felzabálja az embert. Persze dicsérendő, hogy mégse nézzük tétlenül, csak egy nap nehogy arra ébredjünk, hogy csupán a vizet gereblyéztük.