Csoda született

Állunk, ülünk a nyírmihálydi közösségi tér nagytermében, és azt kellene írni, nem hiszünk a szemünknek meg a fülünknek, de ez nem lenne igaz, mert amit látunk és hallunk, az első pillanattól az utolsóig valós, és már csak arra gondolunk, szerencsések vagyunk, csak sajnos kevesen, akik most tanúi lehetünk annak,hogy a csodák pedig léteznek. Ezt pedig úgy hívják, hogy zene, az emberiség legősibb, máig közös nyelve. Letaglóz az az élmény, amit ebben a pár percben kapunk a gyerekektől.

Azoktól a fiúktól és lányoktól, akiknek a többsége egy évvel ezelőtt fogott hangszert a kezébe vagy engedte ki igazán a hangját a többiek előtt. Akik maguk sem voltak a tudatában, milyen képességek birtokában jöttek a világra és nem sok híja volt, hogy ez örökre bennük is rekedt. Most pedig tudatják a világgal, kezükben, torkukban, a szívükben, a lelkükben az az erő, aminél hatalmasabb kevés van a világon, amit úgy hívnak: zene.

Eszembe jut az a több évtizeddel ezelőtti pillanat, amikor elsőéves főiskolásként bezsúfolódtunk a nagyelőadóba, ahol bemutatkoztak leendő tanáraink. Az egyik humán tanszék vezetője – feledtessék a neve – rövidre fogta a mondandóját, felment a pulpitusra, szétnézett, és annyit mondott: Ikszipszilon vagyok, a zene nem tudomány! Majd elrobogott. Ének szakos tanárjelöltekként felhorgadt bennünk az indulat, meggondolatlanul meg is szólaltam: persze hogy nem, mert művészet!

Később megtanultam, mind a ketten tévedtünk, a zene elsősorban matematika és fizika, a művészet pedig ott kezdődik, ahol a kotta véget ér, azaz rajtunk, képességeinken, szorgalmunkon, kitartásunkon múlik, mennyire tudjuk másoknak megmutatni azt, amit a szerző papírra álmodott.

Nyírmihálydiban hét falu gyerekei bizonyították, sokat tanultak a zenéről, önmagukról és egymásról. Birtokába kerültek egy kincsnek, mert aki valamikor zenésszé lesz, soha nem válik igazán mássá. Ha meghall egy énekszót, tudni fogja a másik örömét, bánatát még akkor is, ha nem érti a nyelvét. Meg fog tudni felelni neki, együtt örülhet vagy vigasztalhat, és ebben rejlik a zene igazi ereje, hogy eggyé változtat és összekovácsol.

A mentor keze a levegőben, jelzi, lassan leinti a zenét. Elhal az utolsó hang, kitör a vastaps, sokáig, kitartóan verődnek össze a tenyerek. Ez a siker azoké a gyerekeké, akiknek talán ez az első igazi sikerélményük. És ez most már az övék marad örökre.

https://szon.hu/kultura/helyi-kultura/a-zene-mindent-legyoz-5354666/