Jegyzet

2021.12.04. 08:14

Maradtak a csillagokkal

Az a tepsis csülök még ennyi év után is hipnotikus hatással van rám, ha valami előhívja az emlékek tárházából.

Nyéki Zsolt

A kopogósra pirított bőr alatt omló, puha hús látványát beteljesítette az íz, ami azóta is a függőség erejével húz, vonz vissza a forráshoz, oda, a gyergyói Bucsin-tetőre, a Basa Fogadóba. A jó erősre főzött szilva is nagy pillanatokat idéz, ám a csoda éjfél körül jött el. Szedelőzködni kezdtünk, tisztelgő búcsúpohárral a kezünkben emelkedtünk fel az asztaltól, s ezt látva a zenész rákezdett a himnuszra. Mindenki felállt, és együtt énekeltük. A magyart, aztán a székelyt. Isten, áldd meg a magyart… Ki tudja merre, merre visz a végzet…

Ahogy kiléptünk a fogadóból, és felnéztünk az égre, szinte beleszédültünk a csillagok tengerébe. Olyan közelinek tűntek, hogy nyújtogatni kezdtük a karunkat egy nagy ölelésre, miként nem sokkal előtte, bent meg is tettük, csak csillagok helyett emberekkel. Hej, de nagyon jókor jártunk Erdélyben, s hej, de nagyon ki voltak éhezve a lelkek arra a találkozásra! Szemlesütve érkeztünk, pedig nekünk nem volt semmi okunk rá, de pontosan értettük a tartózkodást, a szomorúságot a máskor őszinte örömtől, szeretettől ragyogó tekintetekben. Milyen lett volna azután, hogy Magyarországon akadt olyan, aki ingyenélőnek, potyalesőnek, románnak nevezett olyan magyart, akinek majd’ száz éve telt az élete dacos küzdelemmel az anyanyelvért, a megmaradásért? Ma már történelem, hogy 2004. december 5-én mi történt, de ott és akkor, borzonti vendégként idő kellett ahhoz is, hogy egyáltalán feltehessük a kérdést: „Ugye nem hiszed, hogy odahaza mindenki testvértagadó…?”

„Nem, tudjuk, hogy nem – jött a válasz –, de az a Gyurcsány, na az jönne egyszer ide. Annak elmondanánk, hogyan vagyunk mi itt 23 millió román…” S megindult a szó: „Hogyan gondolhatta bárki is, hogy majd összefogjuk a dunnahuzat négy sarkát, s belegyömöszöljük a házat, a földet, a jószágot, a temetőt, és megyünk az anyaországba ingyenélőnek? Aki ezt hiszi rólunk, nem ismer minket, nem tud az semmit.” Ültünk, hallgattunk, hosszú, nehéz beszélgetések következtek, de mire ránk esteledett, lassan gyógyult a seb, és éjfélkor tiszta szívből, együtt énekeltük a himnuszt. Azóta már újra magyar állampolgárok, de nem jöttek át, ezer éve őrzik a házat, a temetőt és a csillagokat.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!