2016.08.15. 08:18
Nosztalgia
Prózai oka van annak, hogy nálam a riói olimpia lángja csak takaréklángon ég. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szurkolnék minden versenyzőnknek és ne örülnék minden egyes magyar éremnek vagy pontszerzőhelynek. Tarnavölgyi Gergely jegyzete.
Prózai oka van annak, hogy nálam a riói olimpia lángja csak takaréklángon ég. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne szurkolnék minden versenyzőnknek és ne örülnék minden egyes magyar éremnek vagy pontszerzőhelynek. Tarnavölgyi Gergely jegyzete.
Örömömben az üröm csupán annyi, hogy a kedvenc (anno általam is magas szinten űzött) sportágam honi képviselői csak itthonról figyelhetik az ötkarikás versenyt: az 1984-es Los Angeles-i olimpiai kivételével (tudjuk, a keleti bojkott) először fordul ugyanis elő, hogy sem a női, sem pedig a férfi kézilabda-válogatottunk nincs kint a nyári játékokon. Ennek okainak boncolgatását hagyjuk, ehelyett feleleveníteném két felejthetetlen kézilabdás emlékemet, amely az olimpiákhoz köthető. Az egyik a 2000-es sidney-i versenysorozat fináléja, mikor egy megnyert meccset buktunk el a dánok ellenében. A másik sokkal szívmelengetőbb. Ki ne emlékezne a 2012-es londoni játékok negyeddöntőjére, ahol Fazekas Nándor úgy védte lábbal az izlandi játékos hétméteresét, hogy az gyakorlatilag gólhelyzetbe hozta Lékai Mátét, aki köszönte szépen és hosszabbításra mentette a meccset, melyet végül sikerült is „behúznunk”.
Sajnos Rióban a magyar kézilabda nem hagy nyomot, így ezekre a napokra csak a csendes nosztalgiázás marad…
