Máté mindent kiadott magából az Odori Parkban, így jártányi ereje sem maradt

Kizsigerelően fárasztó, de hatalmas élményeket adó napokon van túl Helebrandt Máté. A Nyíregyházi Sportcentrum gyaloglója harmadik ötkarikás játékán indult, és végül az 50 kilométeren tizenhetedikként ért célba. Máté és mestere, Pokrovenszki József hétfőn érkeztek haza, ott voltak a BOK Sportcsarnokban rendezett ünnepségen, majd végre ismét a saját ágyukban alhattak.

Kedd délelőtt Kőhalmi Richárd, a Sportcentrum ügyvezetője és dr. Mohácsi Máté, a Sportcentrum sportigazgatója köszöntötte a klub egyedüli olimpikonját egy hatalmas üveg pezsgővel és egy csokor virággal.

Büszkék rá a sportvezetők

Kihangsúlyozták, hogy büszkék Mátéra és a teljesítményére. Mindkettőjükben mély nyomot hagyott a gyalogló verseny utáni nyilatkozata, amelyet

egy kerekesszékben ülve mondott, és amiben mindenkinek megköszönte azt, hogy segítették eljutni az olimpiára, és elárulta, hogy már egy lépést sem tudott volna tenni, annyira kiadott magából mindent.

Ezt követőn Helebrandt Máté beszélt az ötkarikás élményeiről. Miként arról lapunkban korábban beszámoltunk, fárasztó utazást követően majd öt órát kellett várniuk a tokiói repülőtéren, hogy mindent ellenőrizzenek és végre az olimpiai faluba mehessenek.

– Két nap múlva utaztunk tovább Szapporóba – kezdte beszámolóját Máté.

– A szervezők a szerintük kellemesebb klíma miatt tették ide a gyaloglást és a maratonit. Ugyan a páratartalom valóban kissé elviselhetőbb volt, mint Tokióban, viszont a meleg már a katari világbajnoksághoz hasonlított. Egy szállodában voltunk valamennyien gyaloglók és maratonisták, onnan csak az edzésre lehetett kimenni busszal abba a stadionban, amely az 1972-es téli olimpiának is a helyszíne volt.

Korán kellett indulni

– A lehetőségekhez mérten edzettünk, és persze vártuk a verseny napját. Hajnali fél háromkor keltem, egy óra volt arra, hogy elkészüljek, reggelizzek. Két buszt terveztek az Odori Parkba, egyet háromra, a másodikat fél négyre. Mivel mindenki igyekezett minél kevesebbet a szabadban tölteni, a háromórásira senki sem jelentkezett, így fél négykor indult mindkét busz.

– Melegíteni nem nagyon kellett, hiszen jó négyórás verseny várt ránk. Józsi bával megbeszéltük, hogy a nagy meleg miatt óvatosan kezdek, nem akartam idő előtt elkészülni az erőmmel. A rajt után még sok volt az árnyékos rész, ám ahogy ment fel a nap, úgy sütött be minél nagyobb területre. Ez meg is tréfált néhány indulót, akik kissé túlságosan erősen kezdtek. A verseny elején a mezőny második felében mentem, de nagyon vigyáztam az erőmre. Aztán egyre többeket előztem meg, akik visszább vettek a tempójukon, a mögöttem lévők közül pedig senki sem tett így.

Az is erőt adott, amikor olyan harminchat kilométer körül megláttam az előttem húsz méterre gyalogló szlovák Matej Tothot, a riói bajnokot.

– Ekkor már Józsi bá is bekiabálta a frissítőállomásnál, hogy a legjobb húszban vagyok. Ez erőt adott, amire szükség is volt az utolsó hat kilométerre, mert nagyon elfáradtam. A combom kívül és belül is be­görcsölt. Az volt bennem, hogy olyan tempót menjek, amivel célba érek, de nem görcsölök be végzetesen. Sajnos, Matejt már nem értem utol, ám annyira nem lassultam, hogy sokan megelőzzenek, és végül a tizenhetedik helynek is nagyon örülök, hiszen ilyen párás melegben négy órán belül értem célba. Semmi hiányérzetem nem maradt, egyértelműen elégedett vagyok – így Máté.

Masszírozás, jégfürdő

– Minden erőm elszállt, ezért is ültem egy kerekesszékbe. Aztán feküdtem, masszírozták a lábam, jéggel hűtöttek. Egyszer megpróbáltam felállni, de még összebicsaklott a lábam, egy óra kellett, míg annyira összeszedtem magam, hogy el tudtam menni a buszhoz.

– Ez volt az első olimpiám, amelyen ott volt mesterem, Pokrovenszki József. Ez nagyon sokat jelentett, hiszen például a rendre változó programhoz kellett igazítani az edzésterveket, amiket gyorsan meg tudtunk beszélni. A versenyen is ott volt, a frissítőállomásnál folyamatosan adta az utasításokat, figyelt engem és a mezőny többi tagját is – jegyezte meg a gyalogló.

– Nem panaszkodom, de a körülmények nem voltak igazán jók. Gondolok itt a klímára, arra, hogy a szállodai szoba szűk volt, nem mehettünk, csak a szapporói stadionba. Ráadásul a verseny előtti két hétben az edzéslehetőségek sem úgy alakultak, ahogy azt szerettük volna. Mindent egybevéve Máté tette a dolgát, és kihozta magából azt, amire a verseny napján képes volt – summázott véleményt érdeklődésünkre Pokrovenszki József.

Máténak és a többieknek is ez volta az utolsó 50 kilométeres versenyük. Ezt követően már csak 20 és 35 kilométeres távok lesznek. Például jövőre az oregoni világbajnokságon, majd egy évvel később a budapestin. Az, hogy a párizsi olimpián lesz-e 35 kilométer, az még nem dőlt el, 20 kilométer viszont lesz.

– Talán jobb is lesz így, mert az ötven kilométernél a napi forma, a körülmények, az időjárás nagyon sokat számítottak, és több hónapos felkészülést lehetett a sutba vágni egy rosszul sikerült versennyel. Én korosztályosként bajnoki csúcsot mentem 35 kilométeren, remélem, be fog jönni ez a táv – így a háromszoros olimpikon.

A cél a vébé szintideje

Sok pihenőt nem kapott Máté. Pontosan egy hetet. Aztán folytatódnak az edzések, mert a csébén jön az 5 kilométer, és a hírek szerint októberben a szövetség szeretne rendezni egy 35 kilométeres bajnokságot, hogy lehetőséget adjon a világbajnoki szintidők elérésére.