Milyen lehet "másként" élni?

Miskolc - Kétszer negyven miskolci önkormányzati dolgozó kis időre „élesben” próbálhatta ki.Milyen lehet kerekesszéken ülve arra várni, hogy valaki kinyissa a bolt ajtaját? Lehet-e a legjobb indulattal is rosszul segíteni egy vak emberen? Biztos, hogy csaló az, aki „úgy tesz”, mintha vak lenne, ugyanakkor a következő pillanatban felveszi a lába előtt heverő csikket? Milyen módon lehet egy autistával kapcsolatot teremteni? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kerestek válaszokat a miskolci Szimbiózis Alapítvány által tartott, 25 órás szemléletformáló tréning csütörtöki programján a résztvevők. A gyakorlati rész a Pátriaközben felállított sátorban zajlott, ahol kisebb csoportokra osztva összesen 80 önkormányzati munkatárs kapott ízelítőt abból, milyen próbatételekkel kell szembesülniük a különféle fogyatékossággal élőknek: a siketeknek és hallássérülteknek, autistáknak, kerekesszékeseknek/mozgáskorlátozottaknak, vakoknak és gyengénlátóknak, valamint az értelmi fogyatékosoknak. Már az sem ment simán mindenkinek, hogy az egyes állomáshelyeken az említett fogyatékosságokat feltüntető piktogramokat értelmezzék.

A további feladatok pedig újabb kihívásokat rejtettek. Hirtelen hangok nélkül Az első asztalnál az önkormányzat hivatali, intézményi munkatársai párokat alkottak, egyikük fülére fülvédő került, így kellett a társuk ajkáról leolvasott kérdésekre válaszolniuk. – Milyen hangosság van! – állapította meg csodálkozva egyikük, mikor a feladat végeztén megszabadult a fülére helyezett eszköztől. A másik asztalnál vizuálisan megjelenítve (ami könnyítés volt), érzékeltették, mit „vehet le” egy autista a környezete beszédéből. A feladatul kitűzött információt a résztvevők – miként az autisták is – csakis tárgyak közvetítésével tudták megoldani, ezáltal megérezhették, mi jelenthet számukra biztonságot. Kívül rekedve S hogy mit élhet át egy kerekesszékhez kötött? Ezt már csak kevesen merték kipróbálni. Mongyik Béláné óvónő (a megkérdezett résztvevők közül egyedül ő adta a nevét) azonban még arra is vállalkozott, hogy eljusson a közeli boltba. A bejárat előtt elvárakozhatott volna, hiszen hiába látta kintről, hogy a belső ajtó mozgásérzékelős: a külsőn csak más (jelen esetben az újságíró) közreműködésével juthatott be. – Szörnyű rágondolni, menynyire rá volnék másokra utalva, pláne ebben a bizalmatlan, s félelemmel teli világban! Így is rossz volt, hogy tudtam: ki tudok belőle szállni. De ha nem: vajon segítenének-e? – összegezte az élményt. Rossz és félelmetes S hogy az sem mindegy, miként segítünk, kiválóan szemléltette a következő próba: az addig vagány, mindenre poénos megjegyzéseket tévő fi atalember szemét bekötötték, így próbálták jóakarattal a közeli padra leültetni. A magabiztossága egy pillanat alatt elszállt, az arcára riadt kétségbeesés ült, a lábai csaknem összegabalyodtak. – Rossz, kellemetlen, félelmetes – válaszolta a kérdésre, milyen is volt a hozzá nem értő segítség. Ő és a többiek a tréningnek köszönhetően már alighanem tudják, s nem is felejtik el: bármikor bármelyikünk kerülhet ilyen helyzetbe.

Mint például a vakvezető kutyás Gyuri bácsi, akinek kék szeme, tekintete láttán senki sem gondolta volna, hogy semmit sem lát. Elmondta: 15 éve veszítette el a látását fokozatos szemfenéksorvadás miatt. – Ez tán’ még rosszabb, mint aki vakon született, mert én tudom, hogy mit veszítettem – vallotta meg. A többiek, ők, kétszer negyvenen most csak szemlélték és belekóstoltak ebbe – s formálódhatott a szemléletük.

ÉM