Jótevők hete

A múlt héten csütörtökön a város legfinomabb forró csokija mellett próbáltuk megbeszélni a világ dolgait egy barátommal, de az lett a vége, hogy egy óra után feladtuk és áttettük a találkát péntekre. Ami a folyton csörgő telefonom miatt ugyanúgy kudarcba fulladt – de nem bántam, hogy így alakult, mert olvasóink segítőkészsége miatt módosult a program. Száraz Ancsa írása.

Amint megjelent a cikk a három lányát egyedül nevelő édesapáról, már kora reggel cetlikkel volt tele az asztalom: visszahívásra váró olvasókkal indult a nap. Velük is folytatódott – és ez azóta is így van. Kellene egy telefonszám, szükség lenne a pontos cipőméretekre, érkezett már elég ruhanemű? Az e-mailek nagy része is róluk, nekik szól: van, aki külföldről próbál segíteni és pénzt utalna, mások segítőcsoportot hoztak létre a Facebookon. Szerkesztőségünk könyvtárát lassan kinövik az ajándékok, az adományozók egymásnak adják a kilincset. Egy kislány a saját játékait ajánlotta fel, valaki mesés párnát varrt, kaptunk adományokat Debrecenből, és egy olyan ismerősöm is felhívott ez ügyben, akivel a diplomaosztón találkoztam utoljára. Megrendítő, amikor a csomagokkal érkezőkről kiderül, hogy ők is támogatásra szorulnak, vagy amikor könnyes szemmel mesél távol élő gyerekeiről a magánytól szenvedő idős jótevő. Egy hölgy azt mondta: köszöni, hogy segítünk, noha napilapként nem ez a dolgunk. Végignézek a gyönyörűen csomagolt dobozokon, a ruhákon, a játékokon és azt gondolom, talán nincs igaza: ez is a feladatunk.

A beszélgetést egyébként azóta megejtettük: este nyolcra tettük, így csak hétszer hívtak adományügyben. A végén pedig még meg is kellett adnom az édesapa számlaszámát…

- Száraz Ancsa -