Sivatagi célok, itthoni céltáblák

Bár részvételünk csak jelképes, éppen elegendő ahhoz, hogy felkerüljünk egy harcias csoport térképére – Nyéki Zsolt jegyzete.

Hősiesség, bajtársiasság, kitartás és mindenekelőtt jó adag vagányság – nekünk, magyaroknak leginkább ezek formálják azt a romantikus képet, amelyet a Szahara világáról festenek Rejtő Jenő légiós regényei. Gróf Almásy László is letette névjegyét e tájon, kalandos élete Oscar-díjesőt hozott megfilmesítőinek. Aki ezen felül még Antoine de Saint-Exupéry-vel is repült már együtt a Toulouse-Agadir-Dakar postajáraton, legyen bár a nyírségi homokdűnék hű gyermeke, végképp Nugat-Szahara szerelmesévé válik. Kerestük is a Rejtő hősök, a magyar gróf és a merengő francia pilóta nyomait, ahogy Mali fővárosa felé haladtunk. Adományt vittünk egy iskolának: számítógépet, iskolaszert, némi ruhát és élelmiszert. Mali határát elérve, Nioro egyik poros kis fogadójában aztán ízelítőt kaptunk abból, mit is jelent a gyarmati sors és függőség a XXI. században.

Francia turisták követelték tőlünk, hogy beszéljünk franciául, mert ott úgy kell. Azért angolul is megértették, mit gondolunk mi erről… Kiszolgáltatott ország ez a szegény Mali, ahol a polgárháborús helyzet teszi átláthatatlanná a belviszonyokat. Az igazság ugyanis soha nem olyan fekete-fehér, ahogy azt a világsajtó tálalja. Meggyőződésem: a rejtői kötődés messze nem elegendő a magyar katonai jelenléthez az egykori francia gyarmaton. Nem függhetünk egyetlen szövetségi rendszertől sem annyira, hogy ne közölhetnénk: afrikai harcszíntéren nem kívánunk megjelenni, legfeljebb békefenntartókkal. A kül- és katonapolitika bizonyára rendkívül bonyolult dolog, de talán megérne egy kísérletet : kérem tisztelettel, mi, magyarok nem szívesen küldünk katonát Nyugat-Afrikába. Vagy rendben, fogadjuk el, hogy a franciák vezette nemzetközi haderő csak a mi tíz honvédünkkel éri el a megfelelő harcászati szintet.

Ha már feltétlenül adnunk kell katonát, akkor halkan jelezhetnénk, hogy mi leginkább orvost, mérnököt, rendfenntartót delegálnánk, mert az ő megjelenésük csekély esély a szimpátia elnyerésére. Ha pedig ezt is elhárítva harciasabb egységet követelnek kishazánktól, akkor könyörgöm, ne mesterlövészeket vessünk be – s legfőképpen: ha ez volt az ultimátum, akkor legalább hallgatnánk róla, mint a sír. A mesterlövészeket ugyanis a világ minden táján félik és gyűlölik, mert a szembenállók számára ők nem mester-, hanem csak orvlövészek. Háborús veteránok írták meg emlékirataikban, hogy a csatákban kétféle katonának egészen biztosan nem kegyelmeztek: a lángszórósnak és az orvlövésznek.

Mi világgá kürtöltük, pezsgőt bontottunk arra, hogy a Szervál Hadműveletbe a magyarok mestermesterlövészeket küldtek és képeznek majd ki. A kiküldött katonáinkat névvel, arccal bemutattuk, épp csak a lakcímüket nem írta meg az őket nyilatkoztató sajtó. Csöndes, kicsi országként megint tőlünk oly távoli érdekek árnyékában állunk, és bár részvételünk csak jelképes, éppen elegendő ahhoz, hogy felkerüljünk egy harcias csoport térképére. Nemzetbiztonsági kockázat ez a javából, erről pedig hallgatni kellene, nem pezsgővel koccintani.

Nyéki Zsolt