Képernyő: Remény és illúzió

A múlt szombati „X-Faktor” társas-játékból a műsor dirigense maradt meg leginkább a néző szeme tükrében. Afféle reneszánsz jelenségként tett-vett a jövendő sztárjai közt, murillósan telt ajkai között mintha gyöngyöt pergetett volna, s hangsúlyaiból még arra is tellett, hogy vigasztaljon és lelkesítsen. Kinek mi dukált. Boda István jegyzete.Látványa éke azonban „bokor-ugró” ruhácskája volt. Előbb azt hittem, hogy kiszabták belőle, de aztán az esemény hangulata és főként stílusa meggyőzött, hogy eme bulvárszertartáshoz ez a jelmez a megfelelő. Arról a sunyiságról nem is beszélve, ami az öltöztető cég praktikus előrelátását dicséri.

Teszem azt, ha estélyi ancúgban kell háziasszonykodnia egy ilyen nyakigláb teremtésnek, hát az bizony a selyemút végvásznaiból is kihasítana néhány rőfhossznyit. Bár, s hogy helyesbítsem is magamat, az ezt meg azt biztosító partnerek egy-egy fellépés után bizonyára visszadobolják az ajándékreklámot, viszont a nevük, a cég-márka jelzés jól hangzik az érdeklődők tetemes számát figyelembe véve. S így fél füllel azt is elcsíptem, hogy  a „zsűri tagjainak” már márkás órákat is biztosítottak, emlékeztetvén őket az el nem hanyagolható költői realitásra: „Az óra lüktet lassu percegéssel, / Kimérve a megmérhetlen időt”.

Nagy látvány-show az „X-Faktor” minden új fejezete. Meg van komponálva, s annyi talmi, ám fényes flitter csillog rajta, hogy ember legyen a talpán, aki nem csettint egyet, mondván lelkesen: ez már döfi! Szinte hihetetlen, hogy mennyi tehetség sereglik itt össze minden alkalommal.

Látván a gazdagságot, akár havonként lehetne ablakot nyitni nekik a képernyőn, hisz egy lányka még ki sem lépett a pendelyből, a fiúcska még meg se tudja kötni a cipőcskéjét, máris „sztár” akar lenni a szórakoztatóipar honi égboltján. S ezt ám az erre szakosodott zsűri igencsak komolyan veszi. Mentorálnak. Van, aki több ezer kilométerről is olyan látványosan együtt tartja a csapatát, mint a hortobágyi csikóslegény állva lovagláskor a három paripa gyeplőjét, s persze, hogy felveszik a versenyt az itthon bábáskodók tanítványaival.

Egyébként rafinált szakemberek a zsűrizésre szakosodott közreműködők. Van bennük egy jó adag álszent póz, miközben a lelkes segítőkészségük is nyilvánvaló. Tudják ők is, hogy a versenyzők nagy többsége dilettáns, s egy-kettő ha megüti azt a mércét, ami egy ilyen túlhangosított produkciótól elvárható.

Némely szuperlatívuszuk akkora, mint az égig érő paszuly, s a világhírnévre aspiráló persze, hogy elhiszi magáról, hogy ő a magyar Whitney Houston, avagy a piliscsabai Madonna. Aztán vége lévén a pünkösdi királyságnak, állnak megrendülten gyászuk hamujában. S tűnődnek, hogy most a saját fejükre vagy a mentorokéra szórják keserűségük égéstermékét.

Remény? Illúzió? Mindkettő. Kézen fogva, s ha a döntés visszaigazolja, a nyertest magasba emeli a siker felhajtóereje. Ha nem, összedől a világ, s összeroskadnak, mint a vesztes gladiátor az aréna hangzavarából is kihallva a caesari kegyelemdöfést: recipe ferrum! S van abban valami abszurd, amikor győztes és vesztes egymás nyakába borul, s rázza őket a zokogás hosszú perceken keresztül. Miközben a zsűri vágja a bánatos pofát, s olyan látványosan ájtatoskodik, mint a bibliai farizeus a jeruzsálemi zsinagógában.

S végül a véletlen összjátékaként: a kereskedelmi adók petárdás zajától távol a Duna Televízióban is felmutatódik egy hagyományőrző játék. Ég és föld. Itt a tánc, az ének, a zene anyanyelvéé a főszerep. S jó tudni, hogy a falvak és tájak fiataljai őrzik és ismerik azt, amit örökül kaptak. S így együtt látva az X-Faktort és a Fölszállott a pávát, könnyű belátni: így kerek a világ!

Boda István

[email protected]