Jegyzet: Kutya a fán

Minden évben elkészül a világ boldogságindexe, és az utolsó helyek egyike évek óta a miénk. Hogy miért és mikor lettünk ilyen rosszkedvűek? Az persze magyarázat, hogy kevés a pénz, de azt nehéz megérteni, hogy mi a közös örömben is ürömöt látunk. Száraz Ancsa jegyzete.

Szombaton több mint ezren futották le Nyíregyházán a Vivicittát: a képeken boldog emberek mosolyognak, akik örülnek a napsütésnek és egymásnak. De van, akinek ez sem más, mint ok a morgolódásra: reggel egy férfi hangosan átkozta a szervezőket, mert a sétálóutcában kis kerülővel tudott csak átmenni a másik oldalba. Ha gonosz akarnék lenni, megjegyezném, hogy ráfért volna a futás, de ez a kevésbé súlyos probléma. Magyar betegség, hogy a közösség érdekei az utolsók a sorban. Utáljuk, ha a kerékpárút-építés miatt zaj van és por, de csak akkor, ha nincs biciklink, a körforgalom is felesleges, ha gyalog járunk, és egyáltalán: senki ne ugasson bele az életünkbe. Így gondolta ezt az a tízéves nyírbogáti fiú is, akinek a családját zavarta a csaholás, így az ebet egy fára akasztotta. Ismerős a történet, csak évekkel ezelőtt a „dögöljön meg a szomszéd tehene is!” címet viselte. A dolgok nem változnak, így a boldogságindexet mérőknek szólnunk kellene: felesleges méricskélniük. Mi maradunk ott, ahol voltunk. A sor végén.

- Száraz Ancsa -