2009.12.31. 09:30
Játsszunk szilvesztert
<p>„… lerántja a leányzó<br /> bugyiját, fejével bebátorkodik a<br /> szoknya rejtekébe, s végigszimatolván<br /> a viruló lánytest altemplomában,<br /> emígyen rögzíti a tapasztalat<br /> tanulságát…” <STRONG>Boda<br /> István jegyzete</STRONG></p>
Karácsony után már minden
csatorna a szilveszterre hangol. Ki-ki
saját értelmezése, ötlete
és lehetősége szerint
eljátssza a nagy magyar
jókedvet, aminél
szomorúbb és bárgyúbb
műsorrend nem is létezik. Olyan ez, mint a
„Vacsoracsata”, a „Hal a
tortán”, a sok mesterszakács
ünnepi fogásairól nem is
beszélve. Mintha az egész ország
egy nagy „Lacikonyha” volna, s nem is lenne
más gondunk-bajunk, mint hogy zabára
költsük jókedvünk kamatát,
ami az elmúlt év
tőkehozadékaként igencsak
feldúsította a
pénztárcánkat. Álmodik a
nyomor – mondhatnánk a költővel,
de hát az év végi
üresjáratokban mégiscsak
kötelező a vidámság.
Hajrá, Szilveszter! – dobom be
én is a magam verbális
petárdáját, amiről is eszembe
jut egy réges-rég volt
óévbúcsúztató,
még megboldogult egyetemista koromban.
Szilveszter volt a
„díszudvaron”, ittuk a
„zsuplét”, meg a
„csövidinkát”. A
mozgalmárlányok zakatoltak az
ifjúkommunistákkal, s hogy
együttlétünknek meglegyen a politikai
bája is, valaki olykor kötelezően
be-beordított egy-egy jelmondatot: „Nagy
vezérünk Rákosi!”. Tapsvihar,
mosoly, majd teltebben és acélosabban:
„Hála neked, Vladimir! Hála neked,
Visszarionovics!”. Még nagyobb
hangorkán, még boldogabb
perspektíva. Én sem akartam lemaradni, s
fent a harmadikon, a magyar intézet előtt
elbömböltem: „Kim-szim-ir!”. A
zúgás tengerré dagadt, a karok
ölelésre nyíltak, s akkor
látom, hogy Pétersz Laci
hétrét görnyed, és
röhög. Hát neked meg mi bajod? –
kérdeztem foghegyről, mire ő: –
Te hatökör! Nem Kim-szim-ir, Kim Ir-szen!
Szóval, ahogy a költő mondja: Mert
búsulásra volt itt mindig ok –
legalább ilyenkor, a nagy népi
röhejben engedjük meg magunknak a boldog
hejehuját. Ábrándjainkban
ettől minden olyan lesz, mint „valami
Amerika”. Jut eszembe róla: nem
véletlenül mondják az utóbbi
évek legsikeresebb mozidarabjának
Herendi Gábor
vígjátékát. Igaz, nem az
én ízlésvilágom, de el kell
ismerni: van benne valami fékeveszett humor,
abszurd irónia, s néha olyan ötlet,
ami párját ritkítja. Feledhetetlen
jelenet: az egyik hímnemű szereplő
lerántja a leányzó
bugyiját, fejével bebátorkodik a
szoknya rejtekébe, s
végigszimatolván a viruló
lánytest altemplomában, emígyen
rögzíti a tapasztalat
tanulságát: frankón
visszajött az allergiám.
Könnyen lehet, hogy 2010
alsószoknyája alatt nekünk is ez az
üdítő fintor adatik
legemlékezetesebben…
– Boda István –