Jegyzet: Merre csorog a pénzpatak?

Ha egyszer valaki majd megírja az eu-s pénzek és Magyarország őszinte  történetét, az izgalmas, tragikomikus olvasmány lesz, sok-sok fejezettel. Aligha van ehhez mérhetően jelentős gazdasági folyamat,  amit ennyi homály övezne a földi halandó számára. Kiss László jegyzete.Ha megállítanék egy átlag magyart az utcán, aligha tudna rá válaszolni, hogy miért éppen arra és miért éppen úgy költődnek el az eu-s pénzek,  ahogyan. Annak ellenére, hogy számtalan különféle, a széleskörű tájékoztatást célzó kiadvány, netes felület, tábla, és ki tudja mi még kíséri, és mégis! De nem kell ide az átlagember, a gazdasági kamara elnöke is gyakorta elmondja, érthetetlen, hogy miért költöttük el a pénzeket rengeteg főtérre, ravatalozóra, korzóra, kilátóra ahelyett, hogy a gazdaságba öntöttük volna az eurókat. Mi, egyszerű honpolgárok sokszor halljuk a választ: hát Brüsszelben úgy szabták meg a feltételeket, hogy ez van, ez egy kényszerpálya. Mások meg azt mondják, ez nem igaz, mi magunk – kik? – határoztuk meg a felhasználási módokat.

Ha a pályázókat hallgatjuk, akkor hosszan sorolják a teljesíthetetlenül idióta és életszerűtlen előírásokat, ami miatt szinte lehetetlen a pályázatot végigvinni, és a szakértők sem tudnak eligazodni sokszor az útvesztőben. Ugyanakkor, hát, nem kell sokat matatnunk, hogy ráakadjunk számos ügyes pénzleszívási trükkre – mégiscsak vannak, akiknek ez a szabályozás nem hogy jó, hanem kitűnő!

A kijátszás egyik príma módja, most, hogy számos kedvezmény tapad hozzá, ha valaki vidéken valósít meg pályázati célokat: nosza, legyen ott cég, telephely, kamu, díszlet; a haszon, a munkahely azonban másutt teremtődik. Egyébként is óriási a nyomás a vidéki pályázatoknál, hiszen a fővárosban is fogyóban az állami pénz és megrendelés és számos cég vidék felé fordult, összehasonlíthatatlanul nagyobb befolyással, kapcsolatrendszerrel, lobbyerővel, mint a vidékiek. Nem túl esélyes a küzdelem innen nézve.

De van az éremnek másik oldala is. Az is létező jelenség, hogy nem tudják kiosztani a pénzeket. Mert nincs annyi cég, aki pályázna, meg is felelne, lenne is mivel pályázniuk. Mondhatjuk erre persze, hogy a mi körülményeinkhez kellene igazítani a pályázati kiírásokat. No de az is érthető, hogy nem vállalkozási veszteségeket akarnak pénzelni, hanem fejlődést, fejlesztést, innovációt. Ahhoz, hogy a cégek erre alkalmasak legyenek, már Széchenyi is megmondta, hitel kell, és most piac is, merthogy mind a kettő hiányzik.

Egyszóval nem egyszerű történet ez az eu-s pénz sztori, hiszen egy tőlünk kultúrájában, gondolkodásmódjában, tradíciójában, még szóhasználatában is idegen rendszer medrében csörgedező pénzpatakból kellene merítgetnünk. A saját állami ügyeinket sem tudjuk korrupciómentesen, hatékonyan, tisztán intézni, hát még ezt! Jó lenne hideg fejjel valódi mérleget vonni, mire mentünk a milliárdokkal valójában, hogy merre haladjunk tovább. Jó lenne, ha az eu-s évek  jelképe nem az elhíresült kilátó lenne, amelyet mintegy – ha jól emlékszem – ötven centi magasságban sikerült megalkotni néhány millióért egy magyar faluban.

Kiss László

[email protected]