Nem bújhatunk el a profilunk mögé

A technológiai fejlődés vívmányai, a média nagy hatással vannak mindennapjainkra a kapcsolattartás, a kapcsolatok kialakítása szempontjából is. Az online közösségi terek összekötik az embereket, információt közvetítenek, üzeneteket adnak tovább, és a rólunk szóló benyomásokat is formálják. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy negatív színben akarnánk feltüntetni az egyik legnagyobb média­birodalmat, a Facebookot, – amelyen 5,8 millió magyar van jelen aktívan, s a második leglátogatottabb weboldalnak számít hazánkban –, egyáltalán nem célunk. Ellenben pszichológusok egész hada érzi felelősségének, hogy felnyissa az emberek szemét, s elmondja: mit rejt magában, ha megosztjuk másokkal, „mi jár a fejünkben”.

A digitális eszközök mindennapi életünk szerves részévé váltak, nehéz és elképzelhetetlen lenne nélkülük az élet. Mégis egyre aggasztóbb, hogy a virtuális világ, a közösségi felületek szocializációs színtérré alakultak.

Az ember szocializációs színterei azok a helyek, ahol az ideje nagy részét tölti, hiszen családtagjai, a környezetében lévő emberek hatással vannak rá, tanult ismereteire, alakítják személyiségét és az életét. Így a család, az óvoda, az iskola, a munkahely elsődleges szocializációs színtérnek számít, ezek mellé lassan-lassan felkerül a listára a közösségi média is. A közösségi hálón egyre fiatalabbak, sajnos, egyre több időt töltenek el, így egyértelműen az ottani történések is hatnak rájuk, alakítják gondolkodásmódjukat, érdeklődésüket. Ez amiatt lényeges, mert az egyén szocializációja során építi fel, fogalmazza meg önmagát, és ezáltal illeszkedik be mikrokörnyezetén kívül az egész társadalomba. S miközben személyisége formálódik, ő maga is közvetít értékeket, befolyásol másokat. A közösségi portálok túlzott használata elsősorban azért probléma, mert szűkíti a szociális készségek kibontakozását, hiszen amíg a felületen időz a gyerek, nem beszélget másokkal, nem szerez hasznosítható ismereteket. A virtuális barangolást mindenképpen szükséges keretek közé szorítaniuk a szülőknek, nem is gondolnánk, mennyi kisiskolásnak van saját profilja. Egy időben a szolgáltató is fontolgatta, hogy a 13 év alattiakat letiltja, ugyanis még ennek a korosztálynak sincs elég tapasztalata az információdömping megszűrésére, mindent befogad az agyuk. Sajnos, azóta sem hallottunk róla, mit lépett ebben a kérdésben a Zucker­berg-birodalom.

A közösségi oldalakat a médiafüggőség melegágyának nevezik, joggal? Elég nagy a kísértés, s nem vesszük észre ahogyan bekebelez?

A szenvedélybetegek többsége nincs tisztában a problémája súlyosságával. A túlzásba vitt internetezés, az online függés: addikció. Beteges, amikor valaki kontroll nélkül naponta több órát elpazarol a Facebookra, akár interaktivitás nélkül is. Megszállottan fürkészi, hogy mások mit posztolnak, lájkolnak, tulajdonképpen onnan szemléli, mi történik körülötte. Sajnos, akik alapvető szükségletüket, a figyelem hiányát innen próbálják pótolni, könnyen függővé válhatnak, megmagyarázhatatlan késztetést érezve az állandó bejelentkezésre. Olyan ez, mint bármelyik más addikció: ha valaki a feszültséget alkohollal csillapítja, az italhoz fog nyúlni, amivel a kívánt célt el is éri, azonban röviddel később a feszültség újra úrrá lesz rajta, ő pedig ismét a poharat tölti tele. E körforgásból nincs kiút. A lájkok valójában elismerések, akkor próbáljuk vadidegen emberektől begyűjteni, ha nem kaptuk meg a kellő figyelmet gyerekkorban, ebben az esetben szükségét érezzük a folyamatos „vállveregetésnek”, sőt rossz érzéseket kelt bennünk, ha a lájkok száma az elvárásunk alatt van.

A csapda tehát ugyanaz, mint más szenvedélybetegségnél, és ugyanolyan a pillanatnyi hatás is. Csakhogy ha a felfelé mutató hüvelykujjak száma pótolhatna bármilyen hiányérzetet, akkor elég lenne egy tökéletes képet kitenni a virtuális falra, majd begyűjteni rá a több száz dicsérő szimbólumot, és rendben is lenne minden. De látjuk, hogy nem ez történik… Egyre több tökéletes kép kell magunkról, amivel még fokozottabb lesz a figyelem iránti vágyódás.

Mit olvas ki a pszichológus a nyitott könyvből?

Gondolom, nem mondok nagy újdonságot, hogy ma már a munkaadók is csekkolják a profilokat állásinterjúk előtt, és egy pszichológusnak is informatív, hogy ki mennyit és mit posztol, de természetesen nem kell szakavatottnak lenni ahhoz, hogy egy másik ember személyiségére, szokásaira, ideológiájára következtessünk idővonalának végiggörgetése után.

Sokat posztol valaki, vagy csak olykor nyitja ki mások előtt az életét, sűrűn cserélgeti a profilképét, vagy pusztán idézeteket másol be, mind-mind árulkodik valamiről. Az aktív emberek úgy tüntetik fel magukat, ahogyan szeretnék, hogy mások lássák őket, számukra fontos mások visszajelzése. De egykettőre kivillan a csinos ruhás képek mögötti önbizalomhiány is, ahogyan a sűrű hozzászólások hátterében meghúzódó pökhendiség. Vannak, akik szeretnek ­egy-egy poszttal vitára buzdító véleménycunamit elindítani, míg egyesek megosztó bejegyzéseikkel demonstrálják, hogy folyamatos harcot vívnak környezetükkel vagy önmagukkal. De könnyen idealizálhatjuk is magunkat: bizonyára jó háziasszonyok vagyunk, ha mindennap ajánlunk egy vacsorareceptet, a lerótt kilométerkövek tövében pózolva pedig sportos életfelfogásunkról üzenhetünk a külvilágnak. Mindez néhány példa, ezerfélét lehetne felsorolni.

Más kérdés, hogy ismerőseinket érdekli-e a mi „eseménydús” életünk.

Megfigyelhető, hogy a közösségi oldalakon összemosódik a nyilvános és a magánszféra közötti határvonal, az sem szab kommunikációs gátat, hogy egy információ a másodperc töredéke alatt eljuthat a világ másik végére, mindent meggondolatlanul kipakolunk az ablakba. S bár visszavonhatók, törölhetők a posztok, de ami egyszer az internetre felkerült, annak nyoma marad. Ebben a gyors tempójú, sziporkázó világban unalmas ugyanazon a témán lovagolni, a sűrűn ismétlődő, hasonló tartalmú bejegyzésekre ráun a közösség, és két kattintással letiltható a „kedves ismerős”. Ez is egy megoldás, de azért óva intenék attól bárkit is, hogy csupán a felületeken szerzett információk alapján – amelyek a legtöbb esetben torzítanak – vonjon le következtetéseket másokról.

Valamiért ebben a dimenzió­ban minden szebb, mint a valóságban. Nem igaz? Meddig maszkírozható el a valóság?

A Facebookon feltüntetett tartalmak torzítanak: minden szebbnek, jobbnak látszik, ezért alapvetően hajlamossá tehet minket arra, hogy az életünk egyéb területeit is kognitív torzításokkal lássuk el, ebből fakadóan a realitástól egyre inkább elszakadunk. Attól, hogy igyekszünk mindent sokkal fényesebbnek láttatni, nem lesz az, előbb-utóbb szembesülnünk kell a valósággal. Jellemzően a bizonytalan emberek posztolnak sokat, akik az élet számtalan területén instabilak, a pozitív visszajelzések megerősítik őket. Például amikor egy felbomlóban lévő házasságot a családi fotókon csodásnak tüntetnek fel. A fényképre szépen elindul a lájkáradat, a dicséretek begyűjtésével torzul a tudat, hiszen amit kívülről ennyien remeknek látnak, az csak nem lehet olyan rossz. Megerősíti a feleséget/férjet abban, hogy házassága úgy jó, ahogy van, lényegtelen megbeszélni a problémákat. Általában az ilyen párkapcsolat menthetetlenül zátonyra fut.

A bejegyzések nagy része aktuális élethelyzetekről árulkodik: örömről, bánatról és nagyon sokszor a láthatatlanságról, hogy „végre vegye már észre valaki, hogy nekem fáj valami”, hogy „itt vagyok, figyeljetek rám”. Világgá lehet kürtölni, hogy „én jó vagyok, tehetséges vagyok, szerethető vagyok”. Csakhogy megvan a veszélye, hogy éppen azok nem hallják meg a „segélykiállítást”, akiknek meg kellene hallaniuk. Természetesen lehet tudatosan használni a közösségi oldalakat is, bizonyos keretek között meg lehet osztani életünk pozitív pillanatait: egy szép képet, egy napi útmutatót, megtalálhatunk régi barátokat, üzenhetünk távol élő rokonoknak – ebben nincs semmi szégyellnivaló.

Pszichológiai értelemben mi a lájkvadászat, valamiféle érzelemszükséglet, egy nagy adag szeretetinjekció?

Ugye, ismerős a történet, amikor két barátnő elmegy vacsorázni, és kiposztolják. Percekkel azután ahelyett, hogy élveznék egymás társaságát, a vacsorát, és jókat beszélgetnének, azt nézegetik, hogy hányan lájkolták őket, így a közös programot, a kiadós beszélgetést felváltja az okostelefon nyomogatása, a lájkok számának megvitatása elszalasztva a baráti pillanat megélését. A lájkvadászat egy nagyon veszélyes dolog. Létezik egy fogalom: a „láthatatlan gyerek”, arról szól, hogy valakire a szülei nem figyeltek gyerekkorában, nem hangolódtak rá, nem értik meg őt, működését, gondolkodását, viselkedését. Másnak akarják látni, mint amilyen valójában, ez alacsony önértékeléshez vezethet. Az önértékelési zavarral küzdők próbálják felnőttkorban is begyűjteni azt a sok-sok „figyelmet”, amit nem kaptak meg anno, de ahogyan már említettem: ezen a fórumon hiába is várják…

Kanalas Ottilia