Tokió: Űrtechnológiák és hagyománytisztelet

– Az első meglepetés, ami az embert éri, a 10 órás repülőút egy átszállással Helsinkiben, majd a nagy időeltolódás. Miután mindennel együtt ébren töltöttem 20 órát, még rá kellett húznom újabb nyolcat, mivel kora délután szálltunk le – avatta be lapunkat tokiói emlékeibe dr. Veres Zoltán, a Nyírségvíz Zrt. szennyvíz-technológiai csoportvezetője a megérkezésről, hogy később – az időrenddel nem törődve – csokorba szedjük a kinntartózkodás élményeit.

Szűkösen, de megférnek

– Hogy mi jut eszembe elsőként a sok meglepetésből, ami fogadott? A közbiztonság.

Tokióban nem viszik túlzásba a kerítéseket, a húszmilliós autók ott parkolnak a ház előtt, lezáratlanul.

– Apropó parkolás: mivel minden talpalatnyi helyet megbecsülnek, addig autó nem vehető, amíg a leendő tulajdonos nem igazolja, hogy mondjuk a telkén van a parkoláshoz elegendő szabad hely. Itt nyernek értelmet az autók milliméterre pontosan megadott paraméterei.

– A szűkösség miatt az utcán csak kijelölt parkolóhelyen – illetve emeletes garázsokban – szabad parkolni, és rosszallóan néznek az olyanokra, akik nem tolóajtós járművet vesznek, kiszálláskor sokat elvéve a térből az oldalra nyílóval. Egyébként a hibridekről és az elektromos járművekről – ők már tíz éve csak ilyenekkel járnak – készülnek átállni a hidrogénnel hajtott autókra, bizonyos helyeken már tankolható is hidrogén.

– A szűk utcákon mindig hatalmas a dugó, és a 36 milliós lakosság mobilizálása érdekében, ha kell, építenek egy új autópályát, akár újabb szinttel is megfejelve az előzőt. Persze a várost átautózni ott is másfél óra.

Ha megcsinálják, az jó

– Éppen ezért sokszor bölcsebb a kétpercenként érkező tömegközlekedési eszközök közül választani, amelyeknek a fejlettsége ezer évvel meghaladja a mienket. A szupervonatuk, a Sinkanszen az utolsó szögig űrtechnológia, közel 600 kilométeres óránkénti sebességgel száguld, és egyre-másra dönti meg a korábbi rekordokat. Felmentünk a franciák Eiffel-tornyához hasonlító Tokiói torony tetejére is.

– A több mint 300 méteres magasságba a torony liftje szinte felcuppant, észre se vettük, hogy már felértünk. Minden magánkézben van, de ott nincs olyan, hogy kispórolnak anyagot, vagy hibás terméket gyártanak. A hihetetlen szégyenen túl talán még ki is végeznék őket. Egy esetről hallottunk: a metróvonalon a falból valahol kipergett néhány kilogrammnyi építőanyag, amiből irdatlan botrány lett. Az is elképzelhetetlen, hogy a metrószerelvény ne mindig milliméterre ugyanott álljon meg, hiszen a peronon vonal jelzi, hol nyílnak majd az ajtók.

– Az utasok a csík mögött sorakoznak fel libasorban. Nincs duma, lökdösődés, senki nem tolakszik, és utazás közben sem zavarhatjuk az utastársakat hangos beszéddel, akik folyton a telefonjukat nyomkodják. Viselkedéskultúrájuk alapja ma is az udvariasság, még egy olcsó repi tollat is két kézzel és meghajolva adnak át. Már az iskolában is arra nevelik a gyerekeket, hogyan kell a társadalomban viselkedni.

Frissesség és innováció

– A köztisztaságra nem ismerek jelzőt a magyarban, ráadásul ott se koszos cipő, se koszos autó. A szemetet kihelyezett tárolóedények híján a táskájukba gyűjtik, elég sok viszont az ital- és étel­automata az utcán, azok mellett mindenhol ott a gyűjtő­edény. Nem emlékszem olyan termékre, amit ne műanyagba csomagoltak volna, csakhogy az újrahasznosítási technológiájuk mindenre brutálisan hatékony, mindehhez létezik feldolgozóegység.

A szupermarketek élelmiszerpultjaiban az áru elképesztően friss, másnapos, értékcsökkent termékre nem emlékszem.

– Az ennivaló meglehetősen drága, hiszen az alapanyagok zömét importból kénytelenek beszerezni, pláne ha gyenge a termés. Ha valaki mondjuk felvihetne a repülőre egy zsák burgonyát, aranyáron tudná ott értékesíteni. Drága a marha- és a disznóhús, pedig imádják a rántott húst sült krumplival. Szusiból és halból viszont Dunát lehetne rekeszteni. Fura, hogy ott nem ismert a sült hal fogalma.

– Az aprócska, de jól felszerelt lakásokba is érdemes bepillantani. Már a konyhai eszközeik is a japán lelemény remekei, és minden elektromos. Seprűk helyett mágikus hengereket használnak, és a lakásban a cipő nem megengedett. Minden háztartásban alap a 4K felbontású tévé, de már a 8K bevezetésén törik a fejüket, ami a fogható jel minőségére is igaz.

– Legendákat mesélnek a vécéikről, és okkal, ugyanis az árnyékszékek még az utolsó plázákban is elképesztőek. A karfájukba helyezett 15 gomb fölött igencsak megáll az ember esze. Zenél, madárhangokat ad ki, kiporciózza a törlőpapírt. A víz két helyen távozik belőle, attól függően, hogy „kisdologról” vagy „nagyról” beszélünk. A tartály tetején kézmosó, és az onnan begyűjtött vízzel öblítenek.

Több tisztításnál: visszanyerés

Ha már a vízről szó esett, Zoltán szakmai ártalomból nem hagyhatta ki, hogy a szenny­víztelepüket is megnézze. Többszöri átszállás után sikerült 5 percet (!) késniük, ami miatt a csoportvezetőjük majdnem a kardjába dőlt. És bár remekül beszélnek angolul, de csak a bemutatkozásig. Utána elengedhetetlen a jó tolmács.

– Mondanunk se kell, ez a telep is földrengésbiztos, akárcsak a légrugókra helyezett felhőkarcolók. A város 13 ilyen telepet működtet, és csak ez az egy naponta másfél millió köbméternyi szennyet fogad. Már az elnevezése is sokatmondó: vízvisszanyerő központ.

A mesterséges szigetre telepített üzem parkosított, minden ülepítő fedett, semmi szaghatás.

(A város levegője egyébként is hihetetlenül friss, ami talán az óceáni légáramlatoknak köszönhető.)

– A vezérlők mindenhol tele monitorokkal, és minden, ami az ülepítő része, rézből készült. A biogáz előállításához nagy teljesítményű Mitsubishi repülőgép-turbinákat használnak. A magas szárazanyag-tartalmú kezelt szennyvíziszapot elégetik, az így keletkezett hamu pedig megy az útalapba – sorolta.

Matyasovszki József